MÉHÉSZET ÉS ERDÉSZET

A MÉHÉSZET KÖZVETLEN HASZNA

A méhészet közvetlen haszna az értékes méhészeti termékekből származik, mint pl. a méz, a virágpor, a propolisz (méhszurok) és a méhpempő.

Normál esetben Magyarország évi méztermelése időjárástól függően 15.000-22.000 t/év, az Európai Unión belül ezzel a negyedik legnagyobb méztermelő országnak számítunk, és a méz 80 %-át külföldön értékesítjük. A megtermelt méz 50-70%-át az akácméz adja, 15-20%-át vegyes virágméz, 10-20%-át pedig egyéb fajtamézek, mint pl. a napraforgó és a repce.¹ Azonban az elmúlt évek szélsőséges időjárása miatt mind a mennyiség, mind az arányok jócskán csökkentek. A tavalyi évben például a méztermelés az átlag 30%-át tette csak ki, akácmézből azonban csak az átlagos mennyiség 10%-át sikerült előállítani.²

Kiváló fajtaméz a levendula méz
Kiváló fajtaméz a levendula méz

ÁLLÓ MÉHÉSZET, VÁNDOR MÉHÉSZET

A méhészkedésen belül megkülönböztetünk álló és vándor méhészkedést. Az álló méhészetek nagyjából az 5-6 km-es távolságban begyűjthető nektárt tudják hasznosítani. Ez a megoldás ugyan kényelmesebb, de kisebb hozamot lehet vele elérni. Fajtamézek előállításához pedig nagyon jól megválasztott területre van szükség.

A vándor méhészek viszont az éppen nagy tömegben virágzó területekre vándorolnak, így kora tavasszal a füzesek, gyümölcsösök, repcések közelébe telepítik a családokat, majd valamivel később az akácosokhoz. Sok esetben az ország déli részében található akácosok elvirágzását követően az északi területek akácvirágzását is ki tudják használni. Később hárserdőkbe, ligetekbe, erdőszélekre, árterekre vagy mezőgazdasági kultúrák közelébe telepítik a családokat.

A MÉHÉSZET KÖZVETETT HASZNA

Az állami erdőkben nem tilthatják a vándorméhészetek letelepedését, és magánerdészetekben sem célszerű ezt megtenni.

Ugyanis az erdészet szempontjából is fontos a méhészet, még akkor is, ha az erdőgazda maga nem foglalkozik vele közvetlenül, egyrészt mert a méztermelés 2/3-át erdei fák nektárjából készült mézek teszik ki (akácméz, hársméz, vegyes virágméz). Másrészt mert a méhészeti termékek értékéhez képest jó tízszeres értéket képvisel a méhészet közvetett haszna: a méheknek a virágok beporzásában és megtermékenyítésében játszott, termésmennyiséget- és minőséget fokozó szerepe.

MÉHLEGELŐ-JAVÍTÁS

Szintén kiváló fajtaméz a hársméz
Szintén kiváló fajtaméz a hársméz

A méhlegelő-javítás a méhész és az erdész közös érdeke, ugyanis egyben erdő-, madár- és vadvédelmet is jelent: segít kialakítani az erdőszegélyek alsóbb lombkoronaszintjeit, bokor és cserjeszintjét, mely a faállomány védelme mellett táplálékot és búvóhelyet ad az ott élő állatoknak. Jó megoldás lehet a mézesfák telepítése is, melyek későn virágoznak, amikor más mézelő növények már nem, visszavágva pedig elbokrosodnak, így erdővédő sávok kialakításához is tökéletesek.

További hasznos, virágport adó fák az égerfélék és a szilfafélék, illetve a cserjék közül a mogyoró. Virágport és nektárt is adnak pl. a fűzfafélék, a juharfélék, a vadgyümölcsösök, az arany ribizke vagy a húsos som. Ezek mind korai virágzású növények. Közepes virágzású, nektárt is adó növények pl. a virágos kőris, a tulipánfa, az akác, a szelídgesztenye és a hársfélék, illetve a kökény, a galagonyák és az orgonafélék. Kései virágzásúak pl. a lepényfa, a bálványfa, a japánakác, a mézesfafélék vagy a szederfélék. Ezek mindegyike méhlegelő-javítási értékkel is bír, madár- és vadvédelmi célokra pedig jók lehetnek már említett vadgyümölcsösök és szederfélék mellett pl. a berkenyék, a bokrétafa, a keskenylevelű ezüstfa vagy a vörösgyűrűsom és a hóbogyó.

MÉHEGÉSZSÉG

Mind az erdőgazdáknak, mind a mezőgazdasági területek művelőinek egyaránt figyelnie kell arra, hogy a növényvédelem során ne veszélyeztessék a méheket: virágzás idején ne végezzenek vegyszeres kezelést, és munkavégzés előtt a virágzó gyomnövényeket is eltávolítsák. Továbbá ha méhekre veszélyes növényvédő szert használnak, azt előzetesen be kell jelenteniük, hogy a méhészeteket értesíthessék erről.

A méhészkedés szintén bejelentés-köteles, egyrészt hogy figyelni tudjanak rájuk, másrészt hogy ellenőrizhetőek legyenek. Kötelező méhegészségügyi vizsgálat minden évben nyár végén/ősszel esedékes, illetve a vándorméhészetek vándorlása előtt is meg kell ezt tenni. A vándor méhészeknek nem csak egészségügyi vizsgálatra, de engedélykérésre is szükségük van a terület tulajdonosától, illetve érkezésüket és távozásukat is be kell jelenteniük a nyilvántartásba vétel végett.

A szigorú szabályozások és a rendkívüli odafigyelés kulcsfontosságú lehet a méhek túlélése érdekében. Ez nem csak az általuk előállított értékes méhészeti termékek miatt fontos, melyek kifejezetten jó hatással vannak egészségünkre, hanem mert a méhek az ökoszisztéma pótolhatatlan láncszemei, kiemelkedő szerepük van a körforgás fenntartásában, és segítik az erdők felépülését a klímaváltozással járó, illetve a civilizáció okozta károkból.

 

 

Felhasznált szakirodalom:

Vicze Ernő: Méhészet, Erdőgazdák új könyve, Mezőgazda kiadó, Budapest, 1999, szerkesztette: Pápai Gábor

 

Statisztikai adatok:

¹ http://gulyasmeheszet.hu/?page_id=318

² https://www.agrarszektor.hu/elemiszer/oriasi-dragulas-jon-minden-idok-egyik-legrosszabb-evet-zartak-europa-meheszei.25898.html

ERDŐMŰVELÉS – ÁLLOMÁNYNEVELÉS

Az erdőtelepítés és az erdőfelújítás után elérkeztünk az erdőművelés harmadik állomásához, az állományneveléshez, mely az erdőállomány egyes fejlődési szakaszaiban elvégzett műveleteket foglalja magában.

Csemetés
Csemetés

CSEMETÉS (1-5 év)

Csemeteápolás során a csemetéket legalább évente egyszer meg kell kapálni és a körülötte lévő gyomokat is el kell távolítani. A sorközök művelését lehet géppel végezni, de a csemete körüli munkák kézi munkát igényelnek. A természetes újulatokban a gyomtalanítást sarlózással szokták végezni. Ezt a műveletet lehetőség szerint tavasz végére vagy nyár elejére érdemes időzíteni, hogy a csemeték a tenyészidejük alatt több vízhez és tápanyaghoz tudjanak jutni, és ha szükség van rá, ősszel is meg kell ismételni.

FIATALOS (5-10 év)

A már megerősödött csemeték, azaz a fiatalos felszabadító tisztításának célja, hogy a nem kívánatos növények eltávolításával a főfaj egyedeinek kedvező körülményeket teremtsenek. Ez a munka leginkább kora tavasszal, de szükség esetén bármikor elvégezhető.

A káros vagy beteg növényzeten kívül a gyorsan növő gyomfákat vagy a főfajt veszélyeztető egyéb fafajokat szokták ilyenkor kivágni. Ilyenkor egyúttal a sarjak egy szálra metszését is elvégzik, és az ún. böhöncök nagy része is kivágásra kerül. Böhöncnek fajtól függetlenül azokat a fákat nevezik, melyek kedvező körülményeik miatt előnyre tettek szert, így a későbbiekben a többiek fölé kerekednének, a hely bősége miatt pedig oldalsó irányba is terebélyesednének, azaz nem ágtiszta, göcsmentes, egyenes növésű, műszaki szempontból értékes fává érnének.

Fiatalos
Fiatalos

Adott esetben az erősebb oldalágakat nyeséssel is el lehet távolítani, mert a későbbiekben úgyis el fognak korhadni, amivel a törzs korhadását is veszélyeztetik. A fák ugyanis fiatalabb korukban a magasságuk felééig, később a kétharmadáig maguktól feltisztulnak.

Ez után a felszabadító tisztítás után van talán a legtöbb veszélynek kitéve az újulat, ezért teljesen megritkítani sem szabad mindaddig, amíg a fiatalos „ki nem nő a szarvas szája alól” és össze nem záródik a lombkoronája.

SŰRŰSÉG (10-15 év)

Amikor megindul a fák közötti versengés, felgyorsul a növekedésük, és elkezd záródni az állomány, már sűrűségről beszélhetünk.

Az elegyarány-szabályozó tisztításnál továbbra is fő fajok előnyben részesítése a cél, ezért úgy kell kialakítani az állományszerkezetet, hogy összezáródáskor a főfaj koronái legyenek a legmagasabban, így főleg a gyorsabban növő elegyfajok kerülnek ilyenkor kivágásra. Ezen a ponton kell eldönteni, hogy az egyes fafajok milyen arányban legyenek jelen az adott erdőben. Tölgyesek esetében a 70-80%-os tölgyarány az ideális, ehhez képes csereseknél pl. sokkal több elegyfát szoktak meghagyni az értékesebb fák közül, a bükkösöknek pedig igazából nem is lenne szüksége elegyfajokra.

Fenyő-elegyes lomberdők esetében, mivel a fenyők alakja és tűleveleinek felülete is eltér lombhullató társaikétól, legjobban akkor tudnak fejlődni, ha lombfelületük súlypontja egyforma magasságba kerül a többi fáéval, azaz a fenyők csúcsa 1-2 méterrel a lombos fák fölé emelkedik.

Túl sűrű állománynál a ritkítást is meg kell kezdeni. Persze a természet is végzi a dolgát és a lemaradt egyedek előbb-utóbb maguktól is elpusztulnak, de ha túl sűrű a fiatalos, az hosszú és vékony, illetve kevésbé ellenálló fákat fog eredményezni. Nem könnyű eltalálni azt a sűrűséget, amikor a fák egyenként akkora helyet kapnak, hogy a törzsük meg tudjon erősödni, viszont a koronájuk zárva maradjon, és fény hiányában ne növesszenek oldalágakat.

Az erdő szélén azonban sűrűbb, kisebb fákból és cserjékből álló zárt állományszegélyt szoktak kialakítani, amely védelmet nyújt az állomány számára.

Rudas erdő
Rudas erdő

VÉKONY RUDAS (15-25 év)

A tisztító munkákat a lassan növő fák kb. 25 éves koráig vagy 10-12 méteres magasságáig 2-5 évente meg kell ismételni, de a többszöri kisebb mértékű beavatkozás kevésbé zavarja az ökoszisztémát, mint a drasztikus változtatások.

Mesterségesen telepített tág hálózatokban nincs is feltétlenül szükség tisztító beavatkozásra, ebben az esetben a törzseket nyeséssel szokták megtisztítani az oldalágaktól.

RUDAS ERDŐ (25-45 év)

A tisztító munkák befejeztével, amikor az erdő egymástól jól elkülönülő szintjeivel már átláthatóvá válik, akkor már középkorú, rudas erdőről beszélünk. Ekkor kerül sor a műszakilag legértékesebb, ún. javafák kiválasztására, melyek a véghasználati állományt fogják alkotni. A javafák jellemzői, hogy az átlagnál magasabbak, jó növekedésűek, egészségesek, egyenes a törzsük és sudaras vagy csokros törzselágazásúak. Ezekből a kiválasztást követően legalább hektáronként ezer darabra van szükség ahhoz, hogy az erdő idős korára is megfelelő mennyiség maradjon belőlük.

A középkorú erdőben a nevelési céllal végzett kivágásokat gyérítésnek nevezik. A törzskiválasztó gyérítés során azokat a fákat kell kivágni, melyek akadályozzák a javafákat a növésben. Ezt a műveletet 2-3 alkalommal kell elvégezni.

Ilyenkor szokták elkezdeni az alsó lombkoronaszint kialakítását is.

Szálas erdő
Szálas erdő

SZÁLAS ERDŐ (45-100 év)

A középkorú erdőt, melynek fái már inkább vastagodnak, mint magasra nőnek, és elkezdenek termőre fordulni, szálas erdőnek nevezik. Az itt végzett növedékfokozó gyérítés a fák vastagsági növekedését segíti elő. Erre a lassú növésű állomány esetében általában 2-3 alkalommal kerül sor, utoljára a vágásérettség előtt kb. 20 évvel. Itt már a következő újulatra is gondolni kell, és azokat a fákat is érdemes eltávolítani, melyeket felújításkor kevésbé szeretnének megtartani – ezek általában a könnyen és gyorsan, szárnyas maggal szaporodó fafajták, mint pl. a gyertyán, a kőris és a juhar.

A rövidebb vágáskorú fafajoknál természetesen gyérítésre is kevesebbszer van szükség, mint pl. az akác vagy a nyár esetében.

A gyérítés során kitermelt faanyag már értékes, ipari felhasználásra is alkalmas lehet. Hogy hogyan működik maga a fakitermelés, arról már írtunk ERDŐHASZNÁLAT, FAKITERMELÉS AVAGY HOGY KÉSZÜL A TŰZIFA című bejegyzésünkben.

LÁBAS ERDŐ (100- év)

Az állománynevelés vége felé, a már megöregedett erdőt lábas erdőnek szokták nevezni, mely szépen lassan megérik a véghasználatra. A telepítéstől vagy felújítástól számítva 100 vagy akár több év is eltelhet idáig, ha a lassan növő fafajtákat nézzük, így a most kitermelt faanyag bőven az elődök szakértelmét és gondozását tükrözi.

Legtöbbször tarvágással vagy felújító vágással ér véget az idős fák története. Ennél kevésbé drasztikus, bár nehezebben kivitelezhető megoldás a szálaló gazdálkodás, mely egy teljesen vegyes korú erdő folyamatos, kismértékű formálását jelenti. Ez a módszer inkább fenyvesekben vagy mezővédő erdősávokban használható sikerrel.

 

 

 

Felhasznált szakirodalom:

Reményfy László – Reményfy Lászlóné: Erdőművelés, Erdőgazdák új könyve, Mezőgazda kiadó, Budapest, 1999, szerkesztette: Pápai Gábor

ERDŐMŰVELÉS – ERDŐFELÚJÍTÁS

Az erdőművelés témakörén belül előző bejegyzésünkben az erdőtelepítéssel foglalkoztunk, most pedig a már meglévő állomány felújításával folytatjuk.

Természetes újulat
Természetes újulat

ERDŐFELÚJÍTÁS

Az erdőfelújítás elvégezhető természetes és mesterséges úton. Utóbbi esetben maggal, csemetével, dugvánnyal történik az erdősítés, természetes megoldásnak pedig a magról és sarjról való felújítás számít. Minőségben és ellenálló képességben az eredeti állományt leginkább a helyben lehullott magokról létesített erdő közelíti meg.

MAGRÓL VALÓ TERMÉSZETES FELÚJÍTÁS

Ez a megoldás a cseres, tölgyes, bükkös erdőknél jellemző. A felújítást, mint mindegyik esetben, a talaj előkészítésével kell kezdeni. Megfelelő talajviszonyok és magtermelés mellett a természetes felújítás sikerének a kulcsa az anyaállomány jól ütemezett eltávolítása.

Először azért kell ún. bontóvágásokat végezni, hogy a csemeték napfényhez jussanak, de csak akkora mértékben, hogy az anyaállomány védelmet tudjon nyújtani számukra. Figyelni kell, hogy az új, napfényes helyeken megtelepedő gyomok és cserjék ne nyomják el a csemetéket.

Ha az újulat nem elég sűrű, csemeteültetéssel és makkrakással lehet kiegészíteni. További felújító vágásokat lehetőleg télen, hóban kell végezni, hogy az újulat minél kisebb mértékben sérüljön.

SARJRÓL VALÓ FELÚJÍTÁS

A sarjak a kivágott fák tuskóiról, gyökereiről hajtanak ki különböző eréllyel. Míg a bükk és a nyír alig sarjadzik, az akác, az éger, a gyertyán, a tölgy, a fűz, a hárs és a nyár esetenként felújítható ezzel a módszerrel.

Az így felújított erdő gyengébb minőségű lesz, ezért ezt a megoldást inkább akkor választják, ha a terepviszonyok nem teszik lehetővé a talaj előkészítését (pl. szakadékos, vízmosásos vagy homokfúvásos területeken).

A sarjról való felújításnál nincs sok teendő. Ha gyökérről akarnak sarjaztatni, érdemes a tuskókat kiirtani és a gyökereket megszaggatni.

Sarj
Sarj

MAGRÓL VALÓ MESTERSÉGES FELÚJÍTÁS

Abban az esetben, ha az erdő természetes úton nem újítható fel, vagy az újulat kiegészítésre szorul, mesterséges módszerekhez kell folyamodni.

Erdősítés céljára a nagyobb magvak, azaz a tölgy, a cser és a bükk makkjai alkalmasak, ezeket legjobb ősszel elrakni, lehetőleg gyommentes, fellazított talajba.

CSEMETÉVEL TÖRTÉNŐ FELÚJÍTÁS

A talaj előkészítést ebben az esetben is ősszel célszerű elvégezni, de maga az ültetés lombos fáknál tavasszal és ősszel, fenyőknél inkább csak tavasszal esedékes. A különböző fafajokat más-más mennyiségben és sűrűségben kell elültetni (pl. tölgyből hektáronként tízezer csemetét szoktak rakni 1,4 méteres sortávolsággal, de akácból csak négyezret 2,2 méter távolságra egymástól).

A csemeteültetés módját meghatározza a fa fajtája, a csemete mérete és minősége valamint a talaj állapota. Fontos, hogy a kiszedett csemetéket védjük a kiszáradástól és a lehető leghamarabb elültessük. Az ékásóval vagy kapával előkészített hasítékba a csemetét úgy kell belehelyezni, hogy egyenesen álljon, gyökerei olyan mélyen legyenek a földben és úgy helyezkedjenek el, ahogy a csemetekertben voltak, és annyira kell a földet köré tömöríteni, hogy gyengébb mozgatásnak ellenálljon.

Ezen a ponton még mindig nem ér véget az erdőművelés folyamata, az újulatot folyamatosan ápolni és védeni kell, majd a már megerősödött fákat tovább alakítani, kiválasztani és nevelni. Témánkat a következő bejegyzésben, az állományneveléssel fogjuk folytatni.

 

 

Felhasznált szakirodalom:

Reményfy László – Reményfy Lászlóné: Erdőművelés, Erdőgazdák új könyve, Mezőgazda kiadó, Budapest, 1999, szerkesztette: Pápai Gábor

ERDŐMŰVELÉS – ERDŐTELEPÍTÉS

Az erdőművelés témakörébe tartozik gyakorlatilag minden, ami a fák csemetekorától a kivágásukig tart. Ez a több évtizedet felölelő munka szakértelmet és körültekintést igényel, célja, hogy az erdő minél több értékes faanyagot és mellékterméket adjon, a környezetvédelmi és üdülési kritériumoknak megfeleljen, és mindenek felett az, hogy az erdő fennmaradjon.

A kitermelés minden esetben a tartamosság elvét kell, hogy kövesse, mely szerint évente csak annyi faanyagot lehet kivágni, amennyi az erdő évi növekedése. Természetesen a kivágott állományok helyett folyamatosan újakat kell telepíteni, de szem előtt kell tartani azt is, hogy az erdő minősége ne romoljon, a talajt ne hagyjuk lepusztulni, a növényevő vadállomány ne legyen nagyobb, mint az erdő tűrőképessége, és mindemellett az erdei életközösség ne szenvedjen károkat.

Az erdőművelés legfontosabb területei az erdőtelepítés, az erdőfelújítás és az állománynevelés. Ezeket három egymást követő bejegyzésben fogjuk egy kicsit részletesebben is bemutatni.

ERDŐTELEPÍTÉS

Első lépésként a talaj vizsgálatára van szükség, mely talajgödör ásásával a helyszínen, majd az innen vett minták laboratóriumi elemzésével történik. A fafajok kiválasztása során figyelembe kell venni a termőhelyi és éghajlati adottságokat, majd a fafajnak leginkább megfelelő szaporítóanyagot kell választani. Fontos, hogy a fő fafaj megfeleljen a termőhelynek, ezeket lehet elegyíteni hasonló növekedésű vagy vágásérettségű fajokkal, melyekről tudni lehet, hogy jól kiegészítik az erdőalkotó fákat.

Tölgyes
Tölgyes

Az Alföldön erdős sztyepp klíma uralkodik, melyek jellemző fafajtái talajtípusonként a következők:

  • A száraz, meszes homoktalaj természetes fája pl. a fehér- és a szürkenyár,
  • a humuszban gazdag talajoké az akác és az erdeifenyő,
  • a mélyebb fekvésű vályogtalajoké a nemes nyár és az akác,
  • a szintén mélyebben fekvő kötött talajoké a kocsányos tölgy és a magas kőris,
  • a vizes területekre fűz,
  • a szikes talajra pedig előkészítés után többek között kocsányos tölgy, vadkörte és amerikai kőris is kerülhet.

Tőle északnyugati irányba és a dombvidékek lábánál jellemző a cseres-kocsánytalan tölgyes klíma:

  • A magasabb fekvésű lazább talajok fája pl. a nemes nyár és a hazai nyár,
  • a kötöttebb talajoké a kocsányos tölgy, a magas kőris és a mezei szil,
  • a mélyebb fekvésű területeké az éger, a hazai nyárak és a füzek,
  • a dombvidékek barna erdőtalajain erdeifenyővel érdemes kezdeni, de a kocsánytalan tölgynek is tökéletes,
  • a meredek, sekély talajú hegyoldalakon a molyhos tölgy lehet a főfaj,
  • a kevésbé kötött talaj pedig az akácnak is megfelelő.
Bükkös
Bükkös

Tovább haladva északnyugati irányba és a hegyoldalakon felfelé a gyertyános-tölgyes klíma következik:

  • A barna erdőtalajok legértékesebb fája a kocsánytalan tölgy, és őt követi az erdei fenyő,
  • ártereken a kocsányos tölgy és a nyár meghatározó,
  • a vizesebb helyek a füzeknek és az égernek,
  • a lazább talajok pedig az akácnak kedveznek.

Az északi és magasabb helyeken a hűvös és párás bükk klíma uralkodik:

  • Legértékesebb fája egyértelműen a bükk, mely önmagában is zárt erdőt alkot, de elegyíthető pl. vörösfenyővel és hegyi juharral,
  • szintén remek erdőalkotó fája ennek a klímának a luc, mely elegyíthető bükkel, vörös- és duglászfenyővel.

Az erdősítést a talaj előkészítése, megmunkálása előzi meg. A gyomok, vagy rosszabb esetben a bozótok, cserjék eltávolítását követően ahol lehet, szántással vagy az altalaj lazításával és a felszín tárcsázásával teszik alkalmassá a talajt a csemeték számára. Homokos területen a szántás fokozza az eróziót, ott inkább csak az altalajlazításra lehet szükség. Lejtős területen sem kell teljes talaj-előkészítést végezni, viszont célszerű vízszintes sávokban kissé befelé lejtő teraszokat létrehozni, vagy tányérokat kialakítani a facsemetéknek, melyeket végül a gyökérzetüknél nagyobb méretű gödrökbe lehet ültetni.

Következő bejegyzésünkben az erdőfelújítás témakörével fogunk foglalkozni:

ERDŐMŰVELÉS – ERDŐFELÚJÍTÁS

 

 

Felhasznált szakirodalom:

Reményfy László – Reményfy Lászlóné: Erdőművelés, Erdőgazdák új könyve, Mezőgazda kiadó, Budapest, 1999, szerkesztette: Pápai Gábor

FATÜZELÉSŰ KÁLYHÁK

Mai bejegyzésünkben a fával fűtött kályhák közös jellemzőit és legfőbb különbségeit mutatjuk be.

A fatüzelésű kályhák három fontos részből állnak:

  • fatárolóból,
  • égéskamrából,
  • és hőcserélőből.

Átégés, felső leégés és alsó égés

Fatüzelés központi fűtéses kazánban
Fatüzelés központi fűtéses kazánban

Ha a fatároló és az égéskamra nem különül el egymástól (mint a széntüzelésre alkalmas átégéses kályháknál), úgy nagy mennyiségű tüzelőanyag éri el egyszerre a fagázzá alakuláshoz szükséges 300-400 C°-os hőmérsékletet, és a gázoknak nem lesz idejük tökéletesen elégni. A tökéletlenül elégett gázok távozásából pedig számos problémánk származhat. Erről a témakörről bővebben a TÖKÉLETES ÉGÉS, MAXIMÁLIS ENERGIA című bejegyzésünkben írtunk.

Falazott cserépkályhákra jellemző az ún. felső leégés. Ebben az esetben a tűz a hamuágyban ég, a faszén elégésének gyorsaságát pedig a hamu mennyiségével szabályozhatjuk. Ezekre a kályhatípusokra jellemző a hosszú füstcsatorna, mely lehetőséget ad a gázoknak az elégésre.

A legpraktikusabb verzió az alsóégésű kályha, ahol osztott térben történik az égés, azaz a fent is jelzett három rész kellőképp elkülönül egymástól. Ráadásul a tároló megfelelő kialakításával a bekészített fa akkor csúszik lejjebb, ha az alatta lévő már leégett, így folyamatosan és önműködően táplálja a tüzet.

A kályha hatásfoka

A különböző kályhatípusokat legegyszerűbben a hatásfokuknál hasonlíthatjuk össze. A hatásfokot a hasznos hő és a bevitt faenergia hányadosa adja, a hasznos hő pedig a hőveszteségekkel csökkentett, bevitt faenergia. Tehát minél kisebb a hőveszteség, annál nagyobb a hatásfok.

A hatásfokot minden esetben ideális körülmények között mérik, azaz tiszta hőcserélő-felületekkel, megfelelő mértékű huzattal, és természetesen száraz fa tüzelésével. Eszerint az egyes típusok adatai a következőképp alakultak:

nyitott kandallók10-30 %
nyitott kandallók csatornákkal vagy víztömlőkkel15-50 %
kandallókályhák15-60 %
cserépkályhák, szobakályhák40-75 %
átégéses kazánok40-60 %
átégéses kazánok puffertárolóval50-75 %
alsó égéses kazánok50-75 %
alsó égéses kazánok puffertárolóval60-85 %
előkályhás kazánok önműködő adagolással70-90 %

Vásárláskor nagyon fontos szempont annak meghatározása, hogy milyen fűtési teljesítményre van szükségünk. Ez természetesen függ az épület nagyságától, de a szerkezet hőátbocsátásától és a jellemző időjárástól is. Szakember segítségével ez könnyen kiszámítható. Azt is meg kell vizsgálni, hogy a kályha kialakítása megfelelő-e, az egyes részei, kiegészítői jó minőségűek (pl. korróziótól védettek vagy jól szigeteltek) és praktikusan használhatók (pl. elég nagy-e a töltőajtó vagy csak apróra hasított fát tudunk bele tenni, kellően hozzáférhető a hamutér vagy a tisztítócsappantyúk).

A kályha vagy kazán elhelyezésénél érdemes figyelembe venni, hogy közel legyen a kéményhez, a felfűtendő légtérhez és a fa tárolóhelyéhez.

Konyhai tűzhely

A szobakályhák rendkívül sokfélék lehetnek, de a funkciójuk gyakorlatilag az adott helyiség felfűtése. Ettől egy kicsit különbözött az egykori konyhai tűzhely, amely alacsony tűztérrel rendelkezett azért, hogy a tűz közelről érje a főzőlapot, így fűtésre a rostély süllyesztésével volt csak alkalmas.

Öntvény kandalló
Öntvény kandalló üvegajtóval – hátránya, hogy kormolódik

Kandalló

Szintén más a helyzet a nyitott kandallóval, amelynek hatásfoka és teljesítménye sem túl magas, mégis nagy népszerűségnek örvend, főként a hangulata miatt, melyet a lobogó tűz látványa, a ropogó fa hangja és a belőle sugárzó meleg ad neki. Ahhoz, hogy a füst ne kerüljön be a szoba légterébe, folyamatos levegőáramoltatás szükséges, melyet a kandalló kialakítása biztosít. A befele áramló levegő a tűztér mögött felmelegszik, így a szobába már meleg levegő érkezik.

Természetesen nem mindegy, milyen fa kerül a tűzre. A fenyőfélék jellemzően erősen pattognak égés közben, és a kirepülő szikrák könnyen kárt tehetnek a berendezésben, így ezekhez szikrafogó üveg vagy rács használata ajánlott. A lombfák általában egyenletesen égnek, mert a fagáz könnyebben távozik belőlük, így nem hajlamosak a robbanásra. A bükk, a juhar, a gyümölcsfák és a nyír – melyet a kérge miatt kifejezetten kedvelnek – egyenletesen égő, nyugodt tüzet adnak. Tölggyel, kőrissel vagy akáccal fűtve viszont a sugárzó meleget és a pattogó tűz megnyugtató hangját is egyaránt megkaphatjuk. Pattogó tüzet egyértelműen, de még nyugodt tüzet sem szabad felügyelet nélkül hagyni.

Kandallókályha

A kandalló és a cserépkályha rendkívül ötletes ötvözete az ún. kandallókályha, melynek a tűztere ajtóval lezárható. Csukott ajtónál nő a kályha hatásfoka és fűtési teljesítménye, hamarabb begyullad a fa, és felügyelet nélkül is hagyható, nyitott ajtónál pedig érezhetjük a nyílt tűz hangulatát.

Falazott cserépkályha
Falazott cserépkályha

Cserépkályha

A cserépkályha lényege, hogy az égetett agyagból készült csempék lassabban vezetik a meleget, mint a fémek, így ugyan lassabban melegszenek be, de annál tovább tartják a hőt. Emellett nagy a belőle áradó sugárzó hő, mely azonban csak a szoba azon részeibe jut el, ahonnan a cserépkályha látható (ezért az elhelyezésénél ezt is figyelembe kell venni). A falazott cserépkályhák hatalmas tömegüknél fogva még lassabban melegszenek fel, így azokat érdemes az állandóan fűtött helyiségekben elhelyezni, míg a kisebb cserépkályhák egyszeri felfűtésre is alkalmasak.

Központi fűtéses kazán

Majdnem minden kályhatípust el lehet látni vízmelegítő csövekkel vagy tartályokkal, melyet melegvíz előállítására vagy a vizet elszállítva más helyiségek fűtésére is felhasználhatunk. Kimondottan ez utóbbira specializálódott a központi fűtéses kazán.

A nagy mennyiségű víz keringetéséhez viszont már egy árammal működő szivattyú is szükséges, és a kialakításnál arra is kell figyelni, hogy a víz hőmérséklete ne emelkedjen 100 C° fölé, azaz a hőcserélő az égéskamrától jól elkülönüljön. Nyitott berendezés esetén a vízkeringető rendszernek van egy túlfolyó edénye a legmagasabban lévő fűtőtest fölött elhelyezve, zárt berendezéseknél pedig hideg víz bevezetésével és forróvíz kivezetésével oldják meg a túlmelegedett víz lehűtését.

Puffertartály
Puffertartály

Hőtárolásos fűtés

Ha a kazán teljesítménye az év leghidegebb napjaihoz van igazítva, úgy az év legnagyobb részében nem tudjuk a maximumon működtetni, ezért érdemes vagy kisebb teljesítményű kazánt választani, vagy hőtárolásos megoldást. Utóbbi esetében időszakosan teljes terheléssel üzemeltetjük a fűtőberendezést, amely biztosítja a fagázok tökéletes elégését, az égéskor keletkező energia maximális felhasználását, nem mellesleg így megúszhatjuk a kazánra, kéményre rakódó, valamint a levegőbe kerülő káros anyagok képződését.

Az ún. puffertárolók olyan álló tartályok, melyekbe fűtéskor felülről érkezik a forróvíz, és alulról vezeti vissza a kazánba a hideget, hőfelhasználáskor pedig pont fordítva: felülről megy a melegvíz a radiátorok felé, és alulra érkezik vissza. A tartálynak ugyan ára van, viszont a segítségével kevesebbet kell fűteni és könnyebben szabályozható a hőfelhasználás, tehát nem pazaroljuk el a keletkezett energiát és még a tüzelő mennyiségén is spórolhatunk.

A háztartásokra ugyan nem jellemző, de léteznek automatizált fafűtéses rendszerek, melyek többnyire faaprítékot és ehhez ún. előkályhát használnak, illetve olyan cégeknél, ahol sok hulladékfa keletkezik, fagázgenerátor létesítése is célszerű lehet.

 

 

Felhasznált szakirodalom:

Hans-Peter Ebert: Fatüzelés, CSER kiadó, 1997, fordította: Gertheis Antal

 

error: Content is protected !!