Ha hiszitek, ha nem, a cím kicsit sem túloz, sőt! A statisztikák szerint minden fa egy utódot hagy maga után. Egy idősebb bükkfa például az élete során átlagosan 108 millió makkot, egy nyárfa pedig évente (!) 26 millió magot terem, tehát sok esetben nem egy, hanem több százmillió, sőt milliárd magból lesz mindössze egyetlen egy kifejlett fa.
Éppen ezért a fák rendkívül tudatosan készülnek a szaporodásra, hogy utódaik a lehető legnagyobb eséllyel induljanak az életben maradásért folytatott harcba.
A makkot termő fák rendszerint nem minden évben hoznak termést, ugyanis ez számukra egy rendkívül megterhelő folyamat, és amennyiben makkjaikkal minden évben jóllakatnák az erdei állatokat, úgy azok elszaporodnának egyre csökkentve a csírázás esélyét. És hogy biztosra menjenek, az állomány tagjai jellemzően egyszerre bontanak virágot, így a termés nélküli években megcsappant számú vadak már nem jelentenek akkora fenyegetést az egyszerre lehulló hatalmas makktermésre.
Az, hogy tavasszal virágot bontanak-e a fák, már az előző évben eldől és főként az elraktározott tartalékaik mennyiségétől függ. A virágok miatt ugyanis kevesebb hely jut a leveleknek, melyek így aztán kevesebb tápanyagot tudnak előállítani, ráadásul a fa ezeket a tápanyagokat mind-mind a terméskötésre használja fel. Így persze nem tud további tartalékokat felhalmozni ínséges időkre, ezért az adott évben sokkal inkább ki van téve az időjárási körülményeknek, valamint a rovar- és gombatámadásoknak.
Felmerülhet bennünk, hogy megéri-e ennyit szenvedniük génjeik átörökítésével, de úgy néz ki, ez a fák számára nem is lehet kérdés. Olyannyira nem, hogy egy legyengült, beteg fa utolsó éveiben szinte mindig virágzik és minden maradék energiáját az utódok létrehozásába fekteti.
Mondhatnánk, hogy a könnyebb terméseket hozó, évente termő fák egyszerűbb helyzetben vannak, azonban míg a makkok általában nem kerülnek nagyon messzire az anyaállománytól, és azzal együtt a jól termő talajtól és biztonságos erdei közegtől, úgy a könnyebb magocskákat a szél és az állatok sokkal nagyobb távolságokba, sok esetben terméketlen talajra vagy kevésbé élhető helyekre is elviszik. Tehát hiába termelik meg a magok többszörösét, azok túlélésének esélyei is egyre csökkennek.
A magok a termőtalajra érve igyekeznek minél hamarabb megkezdeni a csírázást. De még ha első körben ezzel el is tudják kerülni azt, hogy táplálék váljon belőlük, a friss hajtások ugyanolyan csábító erővel bírnak például az őzek számára, mint a tápláló termések.
Ha sikerül a csemetének megerősödnie, kap elég fényt, vizet és tápanyagot, kinő a szarvas szája alól, nem nyomják el a társai, van helye növekedni, és ezen kívül megússza a rovar- és gombatámadásokat, na akkor van esélye a túlélésre. Hát ezért van szükség a hatalmas mennyiségű termésre.
Aztán persze vannak olyan stratégák is, melyek magjai nem csak azonnal, hanem akár évek múlva is ki tudnak csírázni, így még sokkal több esélyük lesz arra, hogy a legmegfelelőbb körülmények között fussanak neki az életnek. Már ebből is látszik, hogy minden fafaj más és más túlélési tervvel indul, sikerük pedig, akár egy szerencsejátékosnak, sajnos igencsak sok tényezőn múlik.
Felhasznált irodalom:
Peter Wohlleben: A fák titkos élete, Park Könyvkiadó, 2016, Budapest, fordította: Balázs István
Az erdő és a klíma kapcsolatát két oldalról is megközelíthetjük. Egyrészt az erdők képesek befolyásolni a helyi klímát, hiszen sokkal több vizet tudnak felvenni és tárolni, mint az erdőtlen területek. A gyökerek megkötik a földet annyira, hogy a lombkorona által már csillapított esőcseppek kevésbé tudják kimosni, és emellett humuszban gazdag talajt hoznak létre, mely a zárt lombkorona árnyékában, széltől védve sokkal lassabban szárad, így a növények nagyobb vízmennyiséget tudnak magukba szívni, a maradék nedvesség pedig a föld mélyebb rétegeiben is el tud raktározódni. Majd a fák folyamatos párologtatása során a víz visszakerül a légkörbe, ezzel elősegítve a felhőképződést. Egy mondatban összefoglalva: az erdők helyi szinten hűvösebb, párásabb klímát tudnak teremteni.
Ez azonban további problémákat von maga után, ugyanis ezzel együtt az erdők hozama, azaz lényegében a szén-dioxid megkötő képessége is csökken, ráadásul ha az alföldi erdős sztyepp klímából végül csak a sztyepp marad, és az erdők csökkenése mellett a fakitermelés mértéke nem változik, akkor az erdők alatt, a földben elraktározott, megkötött CO₂ egyre nagyobb mértékben szabadul fel.
Valószínűleg mindenki felfigyelt már a virágzó fák édes illatára. Főleg azokra a fákra jellemző ez, melyek nem a szél útján, hanem a rovarok segítségével tudnak megtermékenyülni. A rovarokat azonban oda kell vonzani, ezért a fák olyan illatanyagokat termelnek és árasztanak magukból, mely pontosan azokat a fajokat vonzza, melyek, tökéletesen alkalmasak a virágok beporzására. Ráadásul a virágok színe és mérete sem mindegy: a fa először a nagyobb, színesebb, látványosabb porzós virágokra hívja fel a figyelmet, így a kissé jelentéktelenebb termős virágai a nektárvadászat végére maradnak.