EGY A MILLIÓBÓL

Ha hiszitek, ha nem, a cím kicsit sem túloz, sőt! A statisztikák szerint minden fa egy utódot hagy maga után. Egy idősebb bükkfa például az élete során átlagosan 108 millió makkot, egy nyárfa pedig évente (!) 26 millió magot terem, tehát sok esetben nem egy, hanem több százmillió, sőt milliárd magból lesz mindössze egyetlen egy kifejlett fa.

Éppen ezért a fák rendkívül tudatosan készülnek a szaporodásra, hogy utódaik a lehető legnagyobb eséllyel induljanak az életben maradásért folytatott harcba.

A makkot termő fák rendszerint nem minden évben hoznak termést, ugyanis ez számukra egy rendkívül megterhelő folyamat, és amennyiben makkjaikkal minden évben jóllakatnák az erdei állatokat, úgy azok elszaporodnának egyre csökkentve a csírázás esélyét. És hogy biztosra menjenek, az állomány tagjai jellemzően egyszerre bontanak virágot, így a termés nélküli években megcsappant számú vadak már nem jelentenek akkora fenyegetést az egyszerre lehulló hatalmas makktermésre.

Az, hogy tavasszal virágot bontanak-e a fák, már az előző évben eldől és főként az elraktározott tartalékaik mennyiségétől függ. A virágok miatt ugyanis kevesebb hely jut a leveleknek, melyek így aztán kevesebb tápanyagot tudnak előállítani, ráadásul a fa ezeket a tápanyagokat mind-mind a terméskötésre használja fel. Így persze nem tud további tartalékokat felhalmozni ínséges időkre, ezért az adott évben sokkal inkább ki van téve az időjárási körülményeknek, valamint a rovar- és gombatámadásoknak.

Felmerülhet bennünk, hogy megéri-e ennyit szenvedniük génjeik átörökítésével, de úgy néz ki, ez a fák számára nem is lehet kérdés. Olyannyira nem, hogy egy legyengült, beteg fa utolsó éveiben szinte mindig virágzik és minden maradék energiáját az utódok létrehozásába fekteti.

Mondhatnánk, hogy a könnyebb terméseket hozó, évente termő fák egyszerűbb helyzetben vannak, azonban míg a makkok általában nem kerülnek nagyon messzire az anyaállománytól, és azzal együtt a jól termő talajtól és biztonságos erdei közegtől, úgy a könnyebb magocskákat a szél és az állatok sokkal nagyobb távolságokba, sok esetben terméketlen talajra vagy kevésbé élhető helyekre is elviszik. Tehát hiába termelik meg a magok többszörösét, azok túlélésének esélyei is egyre csökkennek.

A magok a termőtalajra érve igyekeznek minél hamarabb megkezdeni a csírázást. De még ha első körben ezzel el is tudják kerülni azt, hogy táplálék váljon belőlük, a friss hajtások ugyanolyan csábító erővel bírnak például az őzek számára, mint a tápláló termések.

Ha sikerül a csemetének megerősödnie, kap elég fényt, vizet és tápanyagot, kinő a szarvas szája alól, nem nyomják el a társai, van helye növekedni, és ezen kívül megússza a rovar- és gombatámadásokat, na akkor van esélye a túlélésre. Hát ezért van szükség a hatalmas mennyiségű termésre.

Aztán persze vannak olyan stratégák is, melyek magjai nem csak azonnal, hanem akár évek múlva is ki tudnak csírázni, így még sokkal több esélyük lesz arra, hogy a legmegfelelőbb körülmények között fussanak neki az életnek. Már ebből is látszik, hogy minden fafaj más és más túlélési tervvel indul, sikerük pedig, akár egy szerencsejátékosnak, sajnos igencsak sok tényezőn múlik.

 

 

Felhasznált irodalom:

Peter Wohlleben: A fák titkos élete, Park Könyvkiadó, 2016, Budapest, fordította: Balázs István

BIODIVERZITÁS

Lábon álló holtfa
Lábon álló holtfa

A biodiverzitás ma egy igencsak népszerű fogalom, magyarul biológiai sokféleség, mely az élőlények egyedi és közösségi szinten is megjelenő, természetből eredő változatossága. De hogy mégis miért beszélünk erről mostanában, miért van rá égető szükség, bejegyzésünkben megpróbáljuk felvázolni.

A klímaváltozással együtt járó szélsőséges időjárás okozta abiotikus károk (pl. ónos eső, tornádó, szárazság vagy kései fagy) mellett a megnövekedett rovar- és gombatámadásokkal, azaz biotikus károkkal is szembe kell néznie a mai erdőknek.

Utóbbi probléma részben az elsőből következik, hiszen a nagyobb aszályos időszakokban bekövetkező kiszáradás például jelentősen csökkenti a fák ellenálló képességét. Emellett az élénk kereskedelem folyamán, főleg az élő növények behozatala során sok más, kevésbé tervezett és kívánatos élőlényt is sikerül importálnunk az országba, melyek aztán természetes ellenségeik hiányában nagyfokú pusztítást képesek véghezvinni.

Mivel a szárazságtűrés és a különböző támadókkal szembeni védekezés is valamennyire fajspecifikus, így ha egy adott erdőben egymást érik a fajtársak, akkor gyakorlatilag az egész erdő ki van téve ugyanannak a kártevőnek, mint pl. egy elegyetlen tölgyes a tölgyfára specializálódott gyapjas lepkének. Ellenben ha az erdőalkotó fák sorát itt-ott megtörik az elegy-fajok és marad hely a különböző cserjéknek, akkor már nem csak a fizikai távolság tudja megnehezíteni az adott probléma terjedését, de az erdő nagyobb eséllyel ad otthont a támadó rovarok természetes ellenségeinek is. És már itt is vagyunk a biodiverzitás szükségességénél.

Mesterséges madárodú
Mesterséges madárodú

A XIX. század végén Julius Theodor Christian Ratzeburg megalkotta az erdőhigiénia fogalmát, mellyel kapcsolatban ő úgy gondolta, hogy az erdőkből minden fölösleges dolgot el kell távolítani, így pl. a holtfákat vagy a haszontalannak tekintett cserjéket. Természetesen az évek során erről jócskán megoszlottak a vélemények, viszont a fentiek tükrében már jól látható, hogy azok az erdők, ahol ezen az elven történt a múltban az erdőgazdálkodás, vagy éppen a mesterségesen telepített erdők miért vannak jobban kitéve a kártevőknek.

De mégis mit tehetünk a biodiverzitás javítása érdekében? Egyrészt szükség van holtfákra, méghozzá minél vastagabb, lehetőleg lábon álló holtfákra, melyek táplálékot és lakóhelyet biztosítanak számos állatfajnak. Ennek egy megkérdőjelezhető, ám hatásos módszere a fák gyűrűzése, amely során a fa kérgét egy szélesebb sávban, körbe lehántják, lehetetlenné téve ezzel a víz- és tápanyag szállítását. Ennél barátibb megoldás lehet az odvas fák pótlására pl. a mesterséges madárodú.

Továbbá szükség lehet a kisebb-nagyobb állóvizek kialakítására is, melyeket a kidőlt fák sok esetben természetesen hoznak létre, élőhelyet biztosítva a vízben vagy vízhez közel élő növényeknek és állatoknak egyaránt. Utolsóként pedig a szerkezeti változatosságot említenénk, melyről már volt ugyan szó, de az elegy fafajok és cserjék nem csak a biodiverzitást segítik elő, hanem a viharokkal szemben is nagyobb ellenállást tesznek lehetővé: pl. a sűrű erdővédő sávok vagy a fenyők között elhelyezkedő lombos fák is mérsékelhetik a szél által okozott károkat.

Röviden összefoglalva: minél nagyobb a fajok sokszínűsége egy élőhelyen, annál kiegyensúlyozottabban tud működni az adott ökoszisztéma. És mi más lehetne a célunk ebben a kibillent világban?

 

 

A bejegyzés dr. Csóka György, az ERTI Erdővédelmi Osztály tudományos tanácsadójának 2021.10.07-én, a NAK online fórumán „A klímaváltozás erdészeti, erdővédelmi vonatkozásai” témában elhangzott előadása nyomán készült. A kapcsolódó cikket az alábbi linkre kattintva is elolvashatjátok: https://www.oee.hu/hirek/agazati-szakmai/nak-online-forumsorozat

 

ERDŐ ÉS KLÍMA

Az erdő és a klíma kapcsolatát két oldalról is megközelíthetjük. Egyrészt az erdők képesek befolyásolni a helyi klímát, hiszen sokkal több vizet tudnak felvenni és tárolni, mint az erdőtlen területek. A gyökerek megkötik a földet annyira, hogy a lombkorona által már csillapított esőcseppek kevésbé tudják kimosni, és emellett humuszban gazdag talajt hoznak létre, mely a zárt lombkorona árnyékában, széltől védve sokkal lassabban szárad, így a növények nagyobb vízmennyiséget tudnak magukba szívni, a maradék nedvesség pedig a föld mélyebb rétegeiben is el tud raktározódni. Majd a fák folyamatos párologtatása során a víz visszakerül a légkörbe, ezzel elősegítve a felhőképződést. Egy mondatban összefoglalva: az erdők helyi szinten hűvösebb, párásabb klímát tudnak teremteni.

Más kérdés, hogy pl. hazai erdeink hogyan reagálnak a klímaváltozásra. A globális felmelegedéssel párhuzamosan fokozatosan változnak a klímaosztályok, (melyekről ERDŐMŰVELÉS – ERDŐTELEPÍTÉS bejegyzésünkben már részletesebben is írtunk,) és ennek következtében változnak az erdőtípusok is. Ahogy a bükkösök egyre kisebb területekre húzódnak vissza, úgy veszik át a helyüket a gyertyános-tölgyesek, melyek helyén pedig cseres-kocsánytalan tölgyesek jelennek meg, és így tovább.

Ez azonban további problémákat von maga után, ugyanis ezzel együtt az erdők hozama, azaz lényegében a szén-dioxid megkötő képessége is csökken, ráadásul ha az alföldi erdős sztyepp klímából végül csak a sztyepp marad, és az erdők csökkenése mellett a fakitermelés mértéke nem változik, akkor az erdők alatt, a földben elraktározott, megkötött CO₂ egyre nagyobb mértékben szabadul fel.

Mégis mit lehet tenni ez ellen? A faültetések mennyiségi nézőpontja mellett mindenképpen szükség lenne minőségi fatermesztésre, amely nem rövidtávú felhasználásra szánt fák telepítését, hanem hosszútávú, jövőnkbe való befektetést jelentene pl. több szén-dioxid megkötésére képes fafajok vagy idősebb fák előnyben részesítésével, ugyanis az öregebb példányok – természetesen fajtól függően –, de általában több szenet képesek éves szinten beépíteni, mint fiatalabb társaik. Még amellett is ez jellemző, hogy a légkör trágyázó hatása miatt manapság kifejezetten felgyorsult a növények növekedése, így a keletkező biomassza mennyisége. A fa- és erdőtelepítéseknél a biodiverzitást is figyelembe kell venni, mely kérdésre részletesebben következő bejegyzésünkben térnénk ki. Továbbá természetesen a kibocsátott CO₂ mennyiségének csökkentése a cél, melyhez akár a biomassza energetikai célú felhasználásával, akár a természetes anyagokból előállított termékek előnyben részesítésével is hozzájárulhatunk.

 

Felhasznált irodalom:

Peter Wohlleben: A fák titkos élete, Park Könyvkiadó, 2016, Budapest, fordította: Balázs István

Továbbá dr. Führer Ernő, a Soproni Egyetem magántanárának 2021.10.07-én, a NAK online fórumán elhangzott előadása „A klímaváltozás erdészeti, erdővédelmi vonatkozásai” témában. A kapcsolódó cikket az alábbi linkre kattintva is elolvashatjátok: https://www.oee.hu/hirek/agazati-szakmai/nak-online-forumsorozat

A LOMBKORONA

Arról már volt szó AZ ERDŐ című bejegyzésünkben, hogy a fák lombkoronája teljesen eltérő lehet attól függően, hogy a fa egymagában áll, vagy társaival együtt zárt állományt alkot. Míg előbbi esetben faji tulajdonságainak megfelelően terebélyesedik, egy sűrű erdő közepén lombkoronája általában magasabban helyezkedik el és oldalirányú növekedésének lehetősége meglehetősen korlátozott. Ettől függetlenül mindkét esetben az a cél, hogy a lehető legnagyobb lombfelülettel a lehető legtöbb napfényt tudja hasznosítani.

A tűlevelű és a lombhullató fák ágainak állása különböző.
A tűlevelű és a lombhullató fák ágainak állása különböző.

A lombkoronát, illetve az azt alkotó ágak állását viszont az adott faj természetes élőhelyén uralkodó időjárási viszonyok határozták meg, mely tulajdonság a mesterségesen ültetett erdők esetében még akadályozhatja is a fákat a túlélésért folytatott küzdelemben.

Ha például megnézzük a csapadék elvezetésének képességét egy lombhullató illetve egy tűlevelű fa esetében, azt látjuk, hogy a lombos fák ágai többnyire ferdén felfelé növekednek, így gyönyörűen elvezetik az esővizet a törzs, illetve a gyökerek irányába, leveleik pedig csak a víz 15%-át fogják fel.

A fenyőknél viszont más a helyzet: az esővíz jó harmadát felfogják, és mivel ágaik inkább oldalirányba nőnek vagy sok esetben ferdén lefelé állnak, a lecsorgó vizet sem tudják a gyökereikhez vezetni. Hogy miért alakult ez így? A tűlevelű fák természetes közegében hűvösebb, csapadékosabb éghajlat uralkodik, ahol a szárazság kevésbé számít problémának, mint pl. a hó nyomása. A télen is levelekkel rendelkező fák hatalmas mennyiségű hó felfogására képesek, ami akár a vesztüket is okozhatná, viszont a sátorszerűen ereszkedő ágak tökéletesen alkalmasak arra, hogy a hó lecsússzon rajtuk, megkönnyítve ezzel a fa terhét.

A lombkorona formája szintén eltérő lehet fiatal és idős fák esetében is. Életének első párszáz évében a fa folyamatosan felfelé törekszik, majd fafajtól függően 100-300 év után az új hajtások egyre rövidebbek lesznek, egymás mellé sorolódnak, és a fa csúcsa eltűnik a többi ág között. A kor előrehaladtával aztán, amikor a keringési folyamatok lelassulnak, a víz és a tápanyagok feljuttatása nehézséget okoz, a legfelső ágak apránként elhalnak.

A fa lombkoronájának formájából tehát következtethetünk jelenleg élőhelyére és származási helyére egyaránt, de segítségével a fa korát is könnyebben meghatározhatjuk.

 

Felhasznált irodalom:

Peter Wohlleben: A fák titkos élete, Park Könyvkiadó, 2016, Budapest, fordította: Balázs István

EGY FA ILLATA

Hogy mi mindenre jó az illat? Hogyan kommunikálnak vele a fák? Rövid bejegyzésünkben sorra vesszük:

Valószínűleg mindenki felfigyelt már a virágzó fák édes illatára. Főleg azokra a fákra jellemző ez, melyek nem a szél útján, hanem a rovarok segítségével tudnak megtermékenyülni. A rovarokat azonban oda kell vonzani, ezért a fák olyan illatanyagokat termelnek és árasztanak magukból, mely pontosan azokat a fajokat vonzza, melyek, tökéletesen alkalmasak a virágok beporzására. Ráadásul a virágok színe és mérete sem mindegy: a fa először a nagyobb, színesebb, látványosabb porzós virágokra hívja fel a figyelmet, így a kissé jelentéktelenebb termős virágai a nektárvadászat végére maradnak.

Érdekesség, hogy a fák arra törekedve, hogy elkerüljék a belterjességet, és frissítsék génállományukat, igyekeznek fajtánként egyszerre virágba borulni, így utódaik nagyobb valószínűséggel lesznek ellenállóbbak a betegségekkel és az időjárási körülményekkel szemben.

Az illatokat azonban nem csak a szaporodásuk biztosításának céljából használják fel, hanem kommunikációs eszközként is. Ha például az egyik fát támadás éri, nyálmintája alapján beazonosítja a kártevőt, és amellett, hogy elkezd olyan vegyi anyagot termelni, melyekkel megkeseríti a falatozást, figyelmeztetés céljából szélnek is ereszti a megfelelő vegyületeket, mellyel társait, de akár a saját távolabbi részeit is fel tudja készíteni a közelgő veszélyre. Ez azért is rendkívül hasznos, mert a fatesten belül sokkal lassabban haladnak a jelzések, mint a levegőben, ráadásul mindezek mellett, biztos, ami biztos alapon még elektromos jeleket is küld a gyökérzeten keresztül.

A fák tehát nem csak úgy nőnek bele a vakvilágba és várják, hogy vagy megtermékenyülnek, vagy nem, vagy megeszik őket a kártevők, vagy nem. Hanem komplett kommunikációs menedzsmentjük van, és persze mint minden, ez is fajta- és egyedfüggő, de alapvetően meglehetősen szociális lényeknek mondhatjuk őket.

 

Felhasznált irodalom:

Peter Wohlleben: A fák titkos élete, Park Könyvkiadó, 2016, Budapest, fordította: Balázs István