A fa olyan természetes, megújuló energiaforrás, melynek használata nem veszélyezteti a víz vagy a levegő tisztaságát. Mindez nagyon jól hangzik, de azért nem ilyen egyszerű a helyzet. Tegyük hát mérlegre a fakitermeléssel és a fa elégetésével járó pozitívumokat és negatívumokat, hogy bővebb képet kapjunk egyik legalapvetőbb nyersanyagunk felhasználásáról.
Fotoszintézis és égés
A fa vegyi összetétele átlagosan a következő: 50% szén, 43% oxigén, 6% hidrogén, továbbá található benne kis mennyiségű nitrogén és egyéb éghetetlen anyagok. A fák vizet és szén-dioxidot vesznek fel környezetükből és a napfény segítségével oxigént állítanak elő, miközben a szenet beépítik a szervezetükbe, szilárd, szerves anyagot képezve. Elégetésük során ugyanez a folyamat fordítva játszódik le: a fa oxigént vesz fel, amely segítségével vízgőz és CO2 képződik, és nem mellesleg energia szabadul fel.
Az égés során kibocsátott kén-dioxid (SO2) és nehézfém mennyisége a szénfűtéshez képest elenyésző, szén-dioxid (CO2) mérlege pedig semleges. A fa csak annyi szén-dioxidot ad le, amennyit életében felvett, ráadásul a korhadás során is ugyanennyi CO2 szabadul fel, így ez nem jelent plusz terhelést a környezet számára. Káros anyagok (HC, NOx és CO) illetve korom és hamu tökéletlen égés esetében kerülnek a levegőbe ha pl. a tüzelőberendezés, annak állapota vagy az égés körülményei nem megfelelőek.
Fakitermelés
A kitermeléshez és szállításhoz szükséges energiafelhasználás minimális, már csak azért is, mert alapvetően mindenki arra törekszik, hogy a lehető legközelebbi helyről, a lehető legkisebb szállítási költséggel vásárolja a tűzifát.
Megfelelő erdőgazdálkodás mellett évente legfeljebb annyi faanyagot termelnek ki tüzelési célokra illetve ipari felhasználásra, mint amennyi az erdők évi növekedése. Ezt nevezik a tartamosság elvének. A hazai erdők tekintetében az éves növekedést 8-10 millió köbméterre becsülik, melyből tüzelés céljára körülbelül 3 millió köbmétert használnak fel.
Az egészséges faállomány érdekében az erdőket időnként gyérítik, azaz az öregebb, betegségre hajlamosabb fákat kivágják, hogy a fiatal, egészséges fák is teret kapjanak. Az erdőkben állandó harc folyik az életben maradásért. Egy hektárnyi erdőtalajon 100.000 kicsírázó magból 5-10 év múlva már csak 10.000 fa marad meg, 100-200 évvel később pedig már csak 300-nak lesz elég hely. Amelyek az évek során nem jutottak elég vízhez, tápanyaghoz vagy napfényhez, kiszáradnak, kidőlnek és elkorhadnak, de még a legnagyobbak sem élhetnek örökké. Ezt a folyamatot használják ki az erdészek, elébe mennek ezeknek az amúgy is végbemenő folyamatoknak, így nyerve számunkra energiát.
Természetesen nem mindenki veszi figyelembe a tartamosság elvét, így sok helyen folyik úgynevezett rablógazdálkodás, mely esetben több fát termelnek ki, mint amennyit gyarapodik az erdő. Ennek szabályozására jöttek létre a hosszú távra tervező erdőgazdaságok és az államilag ellenőrzött erdőgazdálkodás.
Összességégében tehát elmondhatjuk, hogy tudatos erdőgazdálkodás mellett a fa egy folyamatosan újratermelődő nyersanyag, melynek elégetése nem terheli a környezetet abban az esetben, ha figyelünk a tüzelőberendezésünk megfelelő állapotára és törekszünk a tökéletes égés elérésére. Ez utóbbi kérdéskört következő bejegyzésünkben részletesebben is kitárgyaljuk: TÖKÉLETES ÉGÉS, MAXIMÁLIS ENERGIA
Felhasznált szakirodalom:
Hans-Peter Ebert: Fatüzelés, CSER kiadó, 1997, fordította: Gertheis Antal