EGY A MILLIÓBÓL

Ha hiszitek, ha nem, a cím kicsit sem túloz, sőt! A statisztikák szerint minden fa egy utódot hagy maga után. Egy idősebb bükkfa például az élete során átlagosan 108 millió makkot, egy nyárfa pedig évente (!) 26 millió magot terem, tehát sok esetben nem egy, hanem több százmillió, sőt milliárd magból lesz mindössze egyetlen egy kifejlett fa.

Éppen ezért a fák rendkívül tudatosan készülnek a szaporodásra, hogy utódaik a lehető legnagyobb eséllyel induljanak az életben maradásért folytatott harcba.

A makkot termő fák rendszerint nem minden évben hoznak termést, ugyanis ez számukra egy rendkívül megterhelő folyamat, és amennyiben makkjaikkal minden évben jóllakatnák az erdei állatokat, úgy azok elszaporodnának egyre csökkentve a csírázás esélyét. És hogy biztosra menjenek, az állomány tagjai jellemzően egyszerre bontanak virágot, így a termés nélküli években megcsappant számú vadak már nem jelentenek akkora fenyegetést az egyszerre lehulló hatalmas makktermésre.

Az, hogy tavasszal virágot bontanak-e a fák, már az előző évben eldől és főként az elraktározott tartalékaik mennyiségétől függ. A virágok miatt ugyanis kevesebb hely jut a leveleknek, melyek így aztán kevesebb tápanyagot tudnak előállítani, ráadásul a fa ezeket a tápanyagokat mind-mind a terméskötésre használja fel. Így persze nem tud további tartalékokat felhalmozni ínséges időkre, ezért az adott évben sokkal inkább ki van téve az időjárási körülményeknek, valamint a rovar- és gombatámadásoknak.

Felmerülhet bennünk, hogy megéri-e ennyit szenvedniük génjeik átörökítésével, de úgy néz ki, ez a fák számára nem is lehet kérdés. Olyannyira nem, hogy egy legyengült, beteg fa utolsó éveiben szinte mindig virágzik és minden maradék energiáját az utódok létrehozásába fekteti.

Mondhatnánk, hogy a könnyebb terméseket hozó, évente termő fák egyszerűbb helyzetben vannak, azonban míg a makkok általában nem kerülnek nagyon messzire az anyaállománytól, és azzal együtt a jól termő talajtól és biztonságos erdei közegtől, úgy a könnyebb magocskákat a szél és az állatok sokkal nagyobb távolságokba, sok esetben terméketlen talajra vagy kevésbé élhető helyekre is elviszik. Tehát hiába termelik meg a magok többszörösét, azok túlélésének esélyei is egyre csökkennek.

A magok a termőtalajra érve igyekeznek minél hamarabb megkezdeni a csírázást. De még ha első körben ezzel el is tudják kerülni azt, hogy táplálék váljon belőlük, a friss hajtások ugyanolyan csábító erővel bírnak például az őzek számára, mint a tápláló termések.

Ha sikerül a csemetének megerősödnie, kap elég fényt, vizet és tápanyagot, kinő a szarvas szája alól, nem nyomják el a társai, van helye növekedni, és ezen kívül megússza a rovar- és gombatámadásokat, na akkor van esélye a túlélésre. Hát ezért van szükség a hatalmas mennyiségű termésre.

Aztán persze vannak olyan stratégák is, melyek magjai nem csak azonnal, hanem akár évek múlva is ki tudnak csírázni, így még sokkal több esélyük lesz arra, hogy a legmegfelelőbb körülmények között fussanak neki az életnek. Már ebből is látszik, hogy minden fafaj más és más túlélési tervvel indul, sikerük pedig, akár egy szerencsejátékosnak, sajnos igencsak sok tényezőn múlik.

 

 

Felhasznált irodalom:

Peter Wohlleben: A fák titkos élete, Park Könyvkiadó, 2016, Budapest, fordította: Balázs István

A LOMBKORONA

Arról már volt szó AZ ERDŐ című bejegyzésünkben, hogy a fák lombkoronája teljesen eltérő lehet attól függően, hogy a fa egymagában áll, vagy társaival együtt zárt állományt alkot. Míg előbbi esetben faji tulajdonságainak megfelelően terebélyesedik, egy sűrű erdő közepén lombkoronája általában magasabban helyezkedik el és oldalirányú növekedésének lehetősége meglehetősen korlátozott. Ettől függetlenül mindkét esetben az a cél, hogy a lehető legnagyobb lombfelülettel a lehető legtöbb napfényt tudja hasznosítani.

A tűlevelű és a lombhullató fák ágainak állása különböző.
A tűlevelű és a lombhullató fák ágainak állása különböző.

A lombkoronát, illetve az azt alkotó ágak állását viszont az adott faj természetes élőhelyén uralkodó időjárási viszonyok határozták meg, mely tulajdonság a mesterségesen ültetett erdők esetében még akadályozhatja is a fákat a túlélésért folytatott küzdelemben.

Ha például megnézzük a csapadék elvezetésének képességét egy lombhullató illetve egy tűlevelű fa esetében, azt látjuk, hogy a lombos fák ágai többnyire ferdén felfelé növekednek, így gyönyörűen elvezetik az esővizet a törzs, illetve a gyökerek irányába, leveleik pedig csak a víz 15%-át fogják fel.

A fenyőknél viszont más a helyzet: az esővíz jó harmadát felfogják, és mivel ágaik inkább oldalirányba nőnek vagy sok esetben ferdén lefelé állnak, a lecsorgó vizet sem tudják a gyökereikhez vezetni. Hogy miért alakult ez így? A tűlevelű fák természetes közegében hűvösebb, csapadékosabb éghajlat uralkodik, ahol a szárazság kevésbé számít problémának, mint pl. a hó nyomása. A télen is levelekkel rendelkező fák hatalmas mennyiségű hó felfogására képesek, ami akár a vesztüket is okozhatná, viszont a sátorszerűen ereszkedő ágak tökéletesen alkalmasak arra, hogy a hó lecsússzon rajtuk, megkönnyítve ezzel a fa terhét.

A lombkorona formája szintén eltérő lehet fiatal és idős fák esetében is. Életének első párszáz évében a fa folyamatosan felfelé törekszik, majd fafajtól függően 100-300 év után az új hajtások egyre rövidebbek lesznek, egymás mellé sorolódnak, és a fa csúcsa eltűnik a többi ág között. A kor előrehaladtával aztán, amikor a keringési folyamatok lelassulnak, a víz és a tápanyagok feljuttatása nehézséget okoz, a legfelső ágak apránként elhalnak.

A fa lombkoronájának formájából tehát következtethetünk jelenleg élőhelyére és származási helyére egyaránt, de segítségével a fa korát is könnyebben meghatározhatjuk.

 

Felhasznált irodalom:

Peter Wohlleben: A fák titkos élete, Park Könyvkiadó, 2016, Budapest, fordította: Balázs István

A KÉREG

Jelenleg kétféle tűzifával foglalkozunk, bükkel és kőrissel. Hasonló keménységű és fűtőértékű fákról van szó, viszont a két fafajta közötti feltűnő különbséget a kérgük jelenti. Az egyik vékony és sima, a másik vastag és repedezett. De mégis mi miatt van köztük ekkora eltérés?

A bükk kérge sima
A bükk kérge sima,
a kőrisé repedezett
a kőrisé repedezett.

A fák kérge hasonlóképp funkcionál, mint az emberi bőr: védelmet nyújt, és bent tartja azt, aminek bent kell maradnia, pl. a nedvességet. Kéreg nélkül a fa törzse veszít nedvességtartalmából, ami lehetővé teszi, hogy a különböző gombák és rovarok megtelepedhessenek benne.

A fiatal fák esetében nehéz is különbséget tenni kéreg alapján a fajok között, mert szinte mindegyiknek ugyanolyan sima, vékony kérge van. Viszont növekedésük folyamán évről évre méretre kell igazítaniuk ezt a külső burkot. Az elöregedett kéreg tehát időnként kisebb-nagyobb pikkelyek formájában leválik a fáról, alatta pedig ott lapul a friss, új réteg, mely tökéletesen körülöleli a fás részeket.

A különböző fafajták közötti eltérés gyakorlatilag abból adódik, hogy az egyes fajok esetében milyen tempóban zajlik ez a hámlási folyamat, továbbá, hogy a növekedés következtében milyen irányú és formájú repedések keletkeznek a kéreg külső, régi részein. A bükk esetében pl. olyan gyorsan zajlik le ez a megújulási folyamat, hogy a kérge még 200 éves koráig is sima maradhat. Azok a fák viszont, melyek sokáig őrizgetik régi gúnyájukat, jellemzően vastag és repedésekkel teli kérget növesztenek maguknak. Ez utóbbi fafajták táborát erősíti a kőris.

Természetesen külső tényezők hozzájárulhatnak ahhoz, hogy egyes fák kérge a megszokottól eltérően alakuljon. Így például ugyanazon faj napsütésben (és egyúttal UV sugárzásban gazdag) területen élő egyedeinek keményebb, rugalmatlanabb, repedezettebb lehet a kérge, mint erdőben élő társaiké. További eltéréseket mutathatnak a különböző sérülések helyei, vagy épp a kéregtetű által okozott kis mélyedések, melyek később már el sem tűnnek.

A fa korának előrehaladtával a gyűrődött, repedezett kérgen könnyebben megtelepednek a mohák, a megújulásra már kevésbé képes sérült részeket pedig lelkesen lepik el a gombák, melyek aztán átszőve minden rétegét, végül belülről bomlasztják el a fát.

Valóban úgy fest, hogy a fák kérge sok esetben a bőrünkhöz hasonlóan viselkedik, és pont ugyanolyan sérülékeny is, ezért aztán reméljük, mindenki kétszer is meggondolja, hogy bevési-e a szeretlekandit a túraútvonal mentén növő ártatlan fák kérgébe.

 

Felhasznált irodalom:

Peter Wohlleben: A fák titkos élete, Park Könyvkiadó, 2016, Budapest, fordította: Balázs István

AZ ÉLTETŐ VÍZ

A frissen kivágott fa törzsének felét a víz adja. Beszéltünk már arról, hogy mennyire nem szerencsés az, ha nedves fával tüzelünk, de ha más szemszögből vizsgáljuk meg, ez az a víz, amely életben tartja és gyarapítja magát a fát.

A fák ugyanis a minden más tápanyagot jobban tudnak nélkülözni, mint a vizet, mert ez utóbbi az, amely segítségével a fotoszintézis során saját maguknak képesek előállítani a cukrot és egyéb szénhidrátokat.

Ahhoz, hogy a kevésbé csapadékos, meleg nyarakat is átvészeljék, még a tél illetve a tavasz folyamán, azaz főként a vegetációs időszakban minél nagyobb mennyiségű vizet kell felvenniük és elraktározniuk.

Érdekes módon egy alapvetően nagyobb nedvességtartalmú talajon élő fát sokkal inkább megvisel egy szárazabb időszak, mint ugyanennek a fajnak egy domboldalon vagy sziklásabb talajon élő példányát. Az a fa ugyanis, amelyik általában bőségesen el van látva vízzel, nincs hozzászokva ahhoz, hogy raktározzon, hanem a lehető legtöbb vizet szállítja a levelekhez, méretes lombkoronát növesztve ezzel. Így később, szárazság ide vagy oda, a korona követelni fogja a fenntartásához szükséges, jól megszokott vízadagját. Ilyenkor, ha megszakad a vízellátási folyamat, a kiszáradt fatörzsben lévő feszültség repedéseket okozhat, melyek aztán vagy nagyon nehezen vagy soha többé nem tudnak már begyógyulni.

A fák legnagyobb szerencséje viszont az, hogy képesek tanulni az efféle hibáikból, tehát az a fa, amelyiknek már meg kellett küzdenie a vízhiánnyal, a későbbiekben akármilyen nagy mennyiségű víz is áll majd a rendelkezésére, akkor sem fogja egyszerre mindet felhasználni.

Azt, hogy mégis hogy képesek a növények az efféle tapasztalati tanulásra, laboratóriumi körülmények között mimózán vizsgálták. Dr. Monica Gagliano kutatásából kiderül, hogy a mimóza a rá jellemző védelmi reakciót (a levelek gyors összecsukódása valamilyen fizikai hatásra) képes volt elhagyni abban az esetben, amikor rendszeresen vizet csöpögtettek a leveleire. Ráadásul a vizsgált növények még hetekkel később is emlékeztek arra, hogy ezek a vízcseppek nem jelentenek számukra veszélyt.

Persze az, hogy minden faj képes-e hasonló tanulási folyamatra, még talány, de legalább ugyanekkora kérdés az, hogy a fák hogyan képesek a víz felszállítására a lombkorona magasságába. Ezt egyrészt a kapillárishatással magyarázzák (amely egy pohár víznél is megfigyelhető: a víz valamennyire felkúszik a pohár oldalán), viszont ezzel akármilyen keskeny átmérőjű vezeték esetében is csak maximum 1 méter magasra szállítható fel a folyadék. A másik magyarázat a párologtatás lenne, amely magasba emelő szívó hatással jár, viszont ez csak a levelekkel borított fákra lenne igaz, márpedig a lombfakadás előtt is nagy mennyiségű vízmozgatás figyelhető meg. Felmerülhet ötletként az ozmózis is, viszont az csak a levelek és gyökerek esetében működne. Ráadásul újabb kutatások során a fatörzsekben morajlás hallatszódott éjszaka (amikor nincs fotoszintézis és minimális a párologtatás, tehát gyakorlatilag áll a víz a vezetékekben). Feltételezték, hogy mindezt apró CO2 buborékok képződése okozza, viszont ha ez igaz, akkor a meg-megszakadó vízoszlop megcáfolja az összes eddigi magyarázatot.

Ebből is látszik, hogy a fák sokkal összetettebb élőlények annál, mint ahogy azt első látásra gondolnánk róluk, hiszen nem csak kommunikációs és tanulási készségeik maradnak jórészt rejtve előlünk, de még csak azt sem tudjuk megmagyarázni, hogy miként működik az az alapvető élettani jelenség, melynek során a gyökerektől a törzsön át a levelekhez szállítják a vizet.

 

Felhasznált irodalom:

Peter Wohlleben: A fák titkos élete, Park Könyvkiadó, 2016, Budapest, fordította: Balázs István

 

EGY FA ILLATA

Hogy mi mindenre jó az illat? Hogyan kommunikálnak vele a fák? Rövid bejegyzésünkben sorra vesszük:

Valószínűleg mindenki felfigyelt már a virágzó fák édes illatára. Főleg azokra a fákra jellemző ez, melyek nem a szél útján, hanem a rovarok segítségével tudnak megtermékenyülni. A rovarokat azonban oda kell vonzani, ezért a fák olyan illatanyagokat termelnek és árasztanak magukból, mely pontosan azokat a fajokat vonzza, melyek, tökéletesen alkalmasak a virágok beporzására. Ráadásul a virágok színe és mérete sem mindegy: a fa először a nagyobb, színesebb, látványosabb porzós virágokra hívja fel a figyelmet, így a kissé jelentéktelenebb termős virágai a nektárvadászat végére maradnak.

Érdekesség, hogy a fák arra törekedve, hogy elkerüljék a belterjességet, és frissítsék génállományukat, igyekeznek fajtánként egyszerre virágba borulni, így utódaik nagyobb valószínűséggel lesznek ellenállóbbak a betegségekkel és az időjárási körülményekkel szemben.

Az illatokat azonban nem csak a szaporodásuk biztosításának céljából használják fel, hanem kommunikációs eszközként is. Ha például az egyik fát támadás éri, nyálmintája alapján beazonosítja a kártevőt, és amellett, hogy elkezd olyan vegyi anyagot termelni, melyekkel megkeseríti a falatozást, figyelmeztetés céljából szélnek is ereszti a megfelelő vegyületeket, mellyel társait, de akár a saját távolabbi részeit is fel tudja készíteni a közelgő veszélyre. Ez azért is rendkívül hasznos, mert a fatesten belül sokkal lassabban haladnak a jelzések, mint a levegőben, ráadásul mindezek mellett, biztos, ami biztos alapon még elektromos jeleket is küld a gyökérzeten keresztül.

A fák tehát nem csak úgy nőnek bele a vakvilágba és várják, hogy vagy megtermékenyülnek, vagy nem, vagy megeszik őket a kártevők, vagy nem. Hanem komplett kommunikációs menedzsmentjük van, és persze mint minden, ez is fajta- és egyedfüggő, de alapvetően meglehetősen szociális lényeknek mondhatjuk őket.

 

Felhasznált irodalom:

Peter Wohlleben: A fák titkos élete, Park Könyvkiadó, 2016, Budapest, fordította: Balázs István