a fa felépítése

Ha hiszitek, ha nem, a cím kicsit sem túloz, sőt! A statisztikák szerint minden fa egy utódot hagy maga után. Egy idősebb bükkfa például az élete során átlagosan 108 millió makkot, egy nyárfa pedig évente (!) 26 millió magot terem, tehát sok esetben nem egy, hanem több százmillió, sőt milliárd magból lesz mindössze egyetlen egy kifejlett fa.

Éppen ezért a fák rendkívül tudatosan készülnek a szaporodásra, hogy utódaik a lehető legnagyobb eséllyel induljanak az életben maradásért folytatott harcba.

A makkot termő fák rendszerint nem minden évben hoznak termést, ugyanis ez számukra egy rendkívül megterhelő folyamat, és amennyiben makkjaikkal minden évben jóllakatnák az erdei állatokat, úgy azok elszaporodnának egyre csökkentve a csírázás esélyét. És hogy biztosra menjenek, az állomány tagjai jellemzően egyszerre bontanak virágot, így a termés nélküli években megcsappant számú vadak már nem jelentenek akkora fenyegetést az egyszerre lehulló hatalmas makktermésre.

Az, hogy tavasszal virágot bontanak-e a fák, már az előző évben eldől és főként az elraktározott tartalékaik mennyiségétől függ. A virágok miatt ugyanis kevesebb hely jut a leveleknek, melyek így aztán kevesebb tápanyagot tudnak előállítani, ráadásul a fa ezeket a tápanyagokat mind-mind a terméskötésre használja fel. Így persze nem tud további tartalékokat felhalmozni ínséges időkre, ezért az adott évben sokkal inkább ki van téve az időjárási körülményeknek, valamint a rovar- és gombatámadásoknak.

Felmerülhet bennünk, hogy megéri-e ennyit szenvedniük génjeik átörökítésével, de úgy néz ki, ez a fák számára nem is lehet kérdés. Olyannyira nem, hogy egy legyengült, beteg fa utolsó éveiben szinte mindig virágzik és minden maradék energiáját az utódok létrehozásába fekteti.

Mondhatnánk, hogy a könnyebb terméseket hozó, évente termő fák egyszerűbb helyzetben vannak, azonban míg a makkok általában nem kerülnek nagyon messzire az anyaállománytól, és azzal együtt a jól termő talajtól és biztonságos erdei közegtől, úgy a könnyebb magocskákat a szél és az állatok sokkal nagyobb távolságokba, sok esetben terméketlen talajra vagy kevésbé élhető helyekre is elviszik. Tehát hiába termelik meg a magok többszörösét, azok túlélésének esélyei is egyre csökkennek.

A magok a termőtalajra érve igyekeznek minél hamarabb megkezdeni a csírázást. De még ha első körben ezzel el is tudják kerülni azt, hogy táplálék váljon belőlük, a friss hajtások ugyanolyan csábító erővel bírnak például az őzek számára, mint a tápláló termések.

Ha sikerül a csemetének megerősödnie, kap elég fényt, vizet és tápanyagot, kinő a szarvas szája alól, nem nyomják el a társai, van helye növekedni, és ezen kívül megússza a rovar- és gombatámadásokat, na akkor van esélye a túlélésre. Hát ezért van szükség a hatalmas mennyiségű termésre.

Aztán persze vannak olyan stratégák is, melyek magjai nem csak azonnal, hanem akár évek múlva is ki tudnak csírázni, így még sokkal több esélyük lesz arra, hogy a legmegfelelőbb körülmények között fussanak neki az életnek. Már ebből is látszik, hogy minden fafaj más és más túlélési tervvel indul, sikerük pedig, akár egy szerencsejátékosnak, sajnos igencsak sok tényezőn múlik.

Felhasznált irodalom:

Peter Wohlleben: A fák titkos élete, Park Könyvkiadó, 2016, Budapest, fordította: Balázs István

Arról már volt szó AZ ERDŐ című bejegyzésünkben, hogy a fák lombkoronája teljesen eltérő lehet attól függően, hogy a fa egymagában áll, vagy társaival együtt zárt állományt alkot. Míg előbbi esetben faji tulajdonságainak megfelelően terebélyesedik, egy sűrű erdő közepén lombkoronája általában magasabban helyezkedik el és oldalirányú növekedésének lehetősége meglehetősen korlátozott. Ettől függetlenül mindkét esetben az a cél, hogy a lehető legnagyobb lombfelülettel a lehető legtöbb napfényt tudja hasznosítani.

A lombkoronát, illetve az azt alkotó ágak állását viszont az adott faj természetes élőhelyén uralkodó időjárási viszonyok határozták meg, mely tulajdonság a mesterségesen ültetett erdők esetében még akadályozhatja is a fákat a túlélésért folytatott küzdelemben.

Ha például megnézzük a csapadék elvezetésének képességét egy lombhullató illetve egy tűlevelű fa esetében, azt látjuk, hogy a lombos fák ágai többnyire ferdén felfelé növekednek, így gyönyörűen elvezetik az esővizet a törzs, illetve a gyökerek irányába, leveleik pedig csak a víz 15%-át fogják fel.

A fenyőknél viszont más a helyzet: az esővíz jó harmadát felfogják, és mivel ágaik inkább oldalirányba nőnek vagy sok esetben ferdén lefelé állnak, a lecsorgó vizet sem tudják a gyökereikhez vezetni. Hogy miért alakult ez így? A tűlevelű fák természetes közegében hűvösebb, csapadékosabb éghajlat uralkodik, ahol a szárazság kevésbé számít problémának, mint pl. a hó nyomása. A télen is levelekkel rendelkező fák hatalmas mennyiségű hó felfogására képesek, ami akár a vesztüket is okozhatná, viszont a sátorszerűen ereszkedő ágak tökéletesen alkalmasak arra, hogy a hó lecsússzon rajtuk, megkönnyítve ezzel a fa terhét.

A lombkorona formája szintén eltérő lehet fiatal és idős fák esetében is. Életének első párszáz évében a fa folyamatosan felfelé törekszik, majd fafajtól függően 100-300 év után az új hajtások egyre rövidebbek lesznek, egymás mellé sorolódnak, és a fa csúcsa eltűnik a többi ág között. A kor előrehaladtával aztán, amikor a keringési folyamatok lelassulnak, a víz és a tápanyagok feljuttatása nehézséget okoz, a legfelső ágak apránként elhalnak.

A fa lombkoronájának formájából tehát következtethetünk jelenleg élőhelyére és származási helyére egyaránt, de segítségével a fa korát is könnyebben meghatározhatjuk.

Felhasznált irodalom:

Peter Wohlleben: A fák titkos élete, Park Könyvkiadó, 2016, Budapest, fordította: Balázs István

Hogy mi mindenre jó az illat? Hogyan kommunikálnak vele a fák? Rövid bejegyzésünkben sorra vesszük:

Valószínűleg mindenki felfigyelt már a virágzó fák édes illatára. Főleg azokra a fákra jellemző ez, melyek nem a szél útján, hanem a rovarok segítségével tudnak megtermékenyülni. A rovarokat azonban oda kell vonzani, ezért a fák olyan illatanyagokat termelnek és árasztanak magukból, mely pontosan azokat a fajokat vonzza, melyek, tökéletesen alkalmasak a virágok beporzására. Ráadásul a virágok színe és mérete sem mindegy: a fa először a nagyobb, színesebb, látványosabb porzós virágokra hívja fel a figyelmet, így a kissé jelentéktelenebb termős virágai a nektárvadászat végére maradnak.

Érdekesség, hogy a fák arra törekedve, hogy elkerüljék a belterjességet, és frissítsék génállományukat, igyekeznek fajtánként egyszerre virágba borulni, így utódaik nagyobb valószínűséggel lesznek ellenállóbbak a betegségekkel és az időjárási körülményekkel szemben.

Az illatokat azonban nem csak a szaporodásuk biztosításának céljából használják fel, hanem kommunikációs eszközként is. Ha például az egyik fát támadás éri, nyálmintája alapján beazonosítja a kártevőt, és amellett, hogy elkezd olyan vegyi anyagot termelni, melyekkel megkeseríti a falatozást, figyelmeztetés céljából szélnek is ereszti a megfelelő vegyületeket, mellyel társait, de akár a saját távolabbi részeit is fel tudja készíteni a közelgő veszélyre. Ez azért is rendkívül hasznos, mert a fatesten belül sokkal lassabban haladnak a jelzések, mint a levegőben, ráadásul mindezek mellett, biztos, ami biztos alapon még elektromos jeleket is küld a gyökérzeten keresztül.

A fák tehát nem csak úgy nőnek bele a vakvilágba és várják, hogy vagy megtermékenyülnek, vagy nem, vagy megeszik őket a kártevők, vagy nem. Hanem komplett kommunikációs menedzsmentjük van, és persze mint minden, ez is fajta- és egyedfüggő, de alapvetően meglehetősen szociális lényeknek mondhatjuk őket.

Felhasznált irodalom:

Peter Wohlleben: A fák titkos élete, Park Könyvkiadó, 2016, Budapest, fordította: Balázs István