FAFARAGÁS ÉS CSERHÁNTÁS

Előző bejegyzéseinkben a régebbi korok favágási és fahordási szokásairól írtunk, most pedig pár mondatban kitérnénk a fafeldolgozással kapcsolatos további erdei munkákra is.

Vasúti talpfa
Vasúti talpfa

A különböző fából készült termékek (pl. keréktalp, zsindely, szőlőkaró, vasúti talpfa) a 19. században természetesen nem gépi, hanem kézi munka eredményei voltak, többnyire a favágók és a télen az erdőben munkát vállaló gazdák készítették őket.

A favágókhoz hasonlóan a fafaragók is párban vagy nagyobb csoportokban, partiban vagy bandában dolgoztak. A faanyagot az őket felbérelő uradalmak vagy vállalkozók biztosították számukra. A jó hírű fafaragók az ország távolabbi részein is vállaltak munkát, pl. a Zala és Dráva közötti talpfafaragó falvak munkásai a Bakonyba és a Vértesbe is eljártak dolgozni.

A fafaragók ún. plankáccsal faragták szögletesre a szálfákat, de emellett bárdot, szekercét és ácsfejszét is használtak. Az alátámasztást többnyire két rönk biztosította, de zsindelykészítésnél pl. vonószéken vagy jancsin faragták simára a fát, ami egyfajta satuként működött, és vőgyelő segítségével vésték bele a nútot.

Az erdőből származó termékek közé tartozik a cser is, mely a csertölgy lehántott kérge. A cserhántást főleg tavasszal végezték, frissen vágott és darabolt fákon. Először bakóval előkészítették, majd nyúzó- vagy hántókéssel leválasztották a kérget, azután szárították, végül kévékbe kötve vitték a csertörő malmokba.

 

Reméljük, hogy a korábbi idők erdei munkálataira történő kitekintésünket Ti is érdekesnek találtátok, a továbbiakban viszont visszatérünk a jelenbe, és azon belül a fákkal, mint élőlényekkel kapcsolatos kutatásokhoz.

 

Felhasznált irodalom:

Magyar Néprajz II. Gazdálkodás – Erdei munkák

https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/MagyarNeprajz-magyar-neprajz-2/ii-gazdalkodas-4/paraszti-gazdalkodas-378/erdogazdalkodas-3CD/erdei-munkak-422/

FAHORDÁS RÉGEN

FAVÁGÁS RÉGEN című bejegyzésünkben arról írtunk, hogy régen hogyan zajlott a fakitermelés, most pedig témánkat a fa szállításával fogjuk folytatni. Már említettük, hogy a favágók sokszor magáért a fáért vagy annak egy bizonyos hányadáért dolgoztak, de munkadíj mellett sok esetben vihettek haza gallyfát is. Nem csak ők, hanem többek között a közös erdők tagjai és a fuvarosok is mind-mind azon munkálkodtak, hogy a lehető legtöbb faanyagot el tudják hordani. Korunkkal ellentétben a régi időkben bizony nem számított lopásnak az, ha az ember különböző praktikákkal több tűzifát hozott el az erdőről, mint amennyi őt illette.

Sőt, a szegényebb családok leginkább a száraz gallyak összegyűjtése révén jutottak csak tűzifához. Míg a közbirtokossági erdőkben ezt mindenki szabadon megtehette, az uradalmi erdőkben legfeljebb külön engedéllyel lehetett csak fát szedni. Ez a munka általában az asszonyokra vagy az idősebb férfiakra maradt, akik nem ritkán csapatostól járták az erdőt, és a gallyakat összekötve vagy ponyvába tekerve a hátukon vitték haza. Jellegzetes fahordó eszközeiket hívták többek között bazárkának, hátyinak vagy krosnyának. És bár a különböző favágó eszközök, mint a balta és a fűrész használata tilos volt, ezek kicsi változatait mindenféle leleményes módon elrejtették a ruhájuk vagy a felszerelésük közé.

A leleményesség azután sem ért véget, hogy a fát az udvarba hordták. Az erdőjoggal rendelkezők az ölfát jórészt tovább értékesítették, míg maguk gallyfával és fahulladékkal fűtöttek. Sőt, léteztek ún. cimborasági fűrészek, ahol a faanyagot feldolgozták, majd aztán építőanyagként vitték a fában szegényebb területekre.

Az ölfát az udvarban kalitkába rakták, egymáson keresztbe fektetve, amely körülbelül 2 erdei méternek felelt meg. A gallyfát pedig a favágató (tuskó és fűrészbak) mellett halmozták fel. Az udvarokon tehát már jól látszott az, hogy mennyire tehetős a ház ura.

A fogattal rendelkező gazdák amikor épp nem volt mezőgazdasági munka, fafuvarozást is vállaltak. Ez magát a közelítést is jelentette, azaz a kivágott fa eljuttatását egy útmenti rakodóig – erről előző bejegyzésünkben bővebben is írtunk. De az élelmesebbek bárcát váltottak, azaz tűzifát vásároltak, melyet aztán a városokban és az alföldi területeken nagy haszonnal továbbadtak.

Az ölfát szállító kocsit hívták karfás kocsinak, bérfás szekérnek vagy oldalas kocsinak is, erre nagyjából két köbméter fát raktak fel, majd lánc és csatló segítségével rögzítették. A rönkfát nyitott, oldal nélküli szekéren (pőre-kocsin, négy keréken) vitték. Ilyenkor a tengelyek közötti távolságot hosszi nyújtóval megtoldották, de sokszor a két tengelyt már mindjárt a rönkökhöz csatolták. A nagy súlyt olykor különböző módszerekkel fékezni kellett, lejtőn lefele pl. kerékkötéssel vagy egy rönk utána kötésével oldották ezt meg, jeges úton pedig pokrócot tettek a kerék alá. De télen gyakran használtak szánt is, mely mind az ölfa, mind a rönkfa szállítására alkalmas volt.

Következő bejegyzésünkben folytatjuk a kitekintést a régebbi korok erdei munkálataira.

 

 

Felhasznált irodalom:

Magyar Néprajz II. Gazdálkodás – Fahordás, fuvarozás

https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/MagyarNeprajz-magyar-neprajz-2/ii-gazdalkodas-4/paraszti-gazdalkodas-378/erdogazdalkodas-3CD/erdei-munkak-422/fahordas-fuvarozas-446/

 

FAVÁGÁS RÉGEN

A fakitermelésről írtunk már korábban is ERDŐHASZNÁLAT, FAKITERMELÉS AVAGY HOGY KÉSZÜL A TŰZIFA című bejegyzésünkben, viszont az ott leírtak inkább csak az utóbbi évtizedek erdőgazdálkodását jellemzik.

A nagyüzemi fakitermelés viszont már a 18. században megjelent, amely szervezést és munkaerőt is jócskán igényelt. Mivel az erdőből származó haszon javát a fakitermelés adta, hogy azt mindinkább ki tudják használni, a tulajdonosok egy idő után már nem maguk végezték a munkálatokat, hanem bérért vagy kitermelt fáért cserébe bérmunkásokat, sőt, komplett brigádokat fogadtak fel.

Favágónak leginkább a szegényebb paraszti réteg tagjai álltak, a fogattal rendelkező kisbirtokosok pedig a fa fuvarozását vállalták. Az erdei munkával bizonyos fokú vándorlás is együtt járt, az igazán jó favágók pedig még nagyobb távolságokat is megtettek. A gyerekeket már 13-14 éves koruktól befogták gallyazásra, és 16-18 évesen már párban is dolgozhattak.

A párban dolgozókat fűrésznek is szokták nevezni valószínűleg a két embert igénylő nagyfűrész után. Ha kettőnél több ember tartozott egy munkacsoportba, akkor őket már sok más elnevezés mellett bandának vagy brigádnak is hívták, melyek létszáma és munkafelosztása vidékenként változott.

A munkaterületet és a favágás típusát (pl. tisztítás, gyérítés, tarvágás – bővebben ERDŐMŰVELÉS – ÁLLOMÁNYNEVELÉS című bejegyzésünkben írtunk róluk) az erdész vagy a munkáltató által kijelölt ember határozta meg. Az ily módon kijelölt parcellákat hívták nyilasnak vagy pagonynak is, azt pedig, hogy melyik csapat melyik területet kapja, sok esetben sorshúzással döntötték el. A kivágással a terület közepétől kifele, emelkedő esetén alulról felfele haladtak.

A döntést hagyományosan fejszével, azaz a baltánál szélesebb, hosszabb élű, 1,5-2 kg-os szerszámmal végezték még a 19. század elején is, holott már Mária Terézia is a fejszénél hatékonyabb fűrész használatát javasolta. Volt, ahol már korábban elterjedt a fűrész, de volt, ahol még jóval később is felárat fizettek a fűrészeseknek a termelékenység érdekében. A 20. század közepéig a 120-200 cm hosszú fűrész volt használatban, majd az 1950-es években az állami erdőgazdaságok már motorfűrészt vagy stílfűrészt alkalmaztak a fák kivágásánál.

A fadöntést úgynevezett hakkolással kezdték, amely során a fa törzsét a dőlés irányában kb. 20-30 cm magasságban V alakban (vastag fa esetében két helyen is) bemetszették. A fűrészelést csak ezután kezdték a fa másik oldalán a hajk felett. Ha szorult a fűrész, segítség gyanánt fa- illetve vaséket vagy jobb híján egy fejszét ütöttek a nyílásba. Amikor aztán megpattant a fa, gyorsan félreálltak és hangos kiáltással figyelmeztettek mindenkit a fa dőlésére – viszont balesetek még így is gyakran történtek.

Sokan hittek abban, hogy a fának lelke van, mások úgy tartották, hogy akit agyonüt a fa, az favágó képében fog kísérteni. Ugyanakkor érdekes megfigyeléseik is voltak, pl. volt, ahol a döntést igyekeztek az újhold utáni második hétre időzíteni, mert az első héten kivágott fát túl vizesnek, a harmadik héten vágottat pedig túl száraznak tartották.

A kidöntött fát aztán baltával gallyazták és fűrésszel darabolták fel a szükséges méretre. Felhasználás szerint a fából lehetett talpfa, bányafa, fűrészáru és tűzifa. A tűzifát általában méterbe vágták – sok esetben a balta nyele vagy teljes hossza volt a mérték. A vastagabb rönköket pedig fel is kellett hasogatni.

A tűzifát végül ölbe vagy erdei méterbe, űrméterbe rakták össze, mely többnyire 1,2 méter magasra rakott 1 m x 1 m alapterületű farakást jelentett, de a mértékegységek területenként változtak. A köbméterben való számolás a 20. század közepétől terjedt el (1 köbméternek 1x1x1,35 méterbe rakott fa felelt meg). A tűzifát hosszú sarangokba is szokták rakni, ahol karókkal jelezték a métereket. A hosszú rönkfát sokszor gallyakkal együtt két karó közé (vagy akár élő fa mellé) halmozták, melyet többek között rakásnak vagy rakatnak is neveztek.

A favágókat többnyire méter vagy öl után fizették, gyérítés esetén szálfánként, de sokszor fanapszámért vagy részért vállalták a munkát. Első esetben ledolgozták a teljes famennyiség árát, második esetben pedig a kivágott fa bizonyos részét kapták munkájukért cserébe. A kapott fát aztán tovább értékesítették.

A favágók olykor a közelítést is vállalták, máskor külön közelítő munkások vagy a szállítók végezték el azt a feladatot, hogy a kivágott fákat egy szállításra alkalmas helyre vigyék, ami sok esetben nem is volt olyan egyszerű. A kisebb fákat kézben, a nagyobbakat vállra vetve vonszolták maguk után, esetleg láncot kötöttek rá vagy rönkvontató szeget ütöttek bele, de használtak szánokat is, és ha lehetett, lóval is vontattak.

Hegyoldalról pedig legurították vagy lecsúsztatták a fákat – utóbbi manőverhez a különböző szánokon és rögtönzött vontató-alkalmatosságokon kívül pl. speciális csúszdát vagy tutajt is készítettek. A csúszda kivájt farönkökből készült, és hogy jobban csússzon, időnként vízzel locsolták vagy olajjal kenték ki. A tutajt egymás mellé fektetett vastag rudak alkották, a rudak szántalp-szerűen felhajlott elejéhez rakoncákat rögzítettek, és karókkal kiékelték. Majd miután felraktak rá 10-12 köbméter fát, kivágták a karókat és útjára eresztették.

Az biztos, hogy nem volt egyszerű egy favágó dolga, sőt, kifejezetten veszélyesnek is mondhatjuk, de talán pont emiatt, területenként, az adott erdőhöz és annak természeti adottságaihoz igazodva annyira sokféle és érdekes megoldást találtak ki a különböző problémák megoldására, hogy akinek van kedve bővebben olvasni minderről, annak ajánljuk felhasznált irodalmunkat, a Magyar Néprajz II. Gazdálkodás ide vonatkozó fejezetét, mely az alábbi linken is elérhető:

https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/MagyarNeprajz-magyar-neprajz-2/ii-gazdalkodas-4/paraszti-gazdalkodas-378/erdogazdalkodas-3CD/erdei-munkak-422/favagas-kozelites-423/

BIODIVERZITÁS

Lábon álló holtfa
Lábon álló holtfa

A biodiverzitás ma egy igencsak népszerű fogalom, magyarul biológiai sokféleség, mely az élőlények egyedi és közösségi szinten is megjelenő, természetből eredő változatossága. De hogy mégis miért beszélünk erről mostanában, miért van rá égető szükség, bejegyzésünkben megpróbáljuk felvázolni.

A klímaváltozással együtt járó szélsőséges időjárás okozta abiotikus károk (pl. ónos eső, tornádó, szárazság vagy kései fagy) mellett a megnövekedett rovar- és gombatámadásokkal, azaz biotikus károkkal is szembe kell néznie a mai erdőknek.

Utóbbi probléma részben az elsőből következik, hiszen a nagyobb aszályos időszakokban bekövetkező kiszáradás például jelentősen csökkenti a fák ellenálló képességét. Emellett az élénk kereskedelem folyamán, főleg az élő növények behozatala során sok más, kevésbé tervezett és kívánatos élőlényt is sikerül importálnunk az országba, melyek aztán természetes ellenségeik hiányában nagyfokú pusztítást képesek véghezvinni.

Mivel a szárazságtűrés és a különböző támadókkal szembeni védekezés is valamennyire fajspecifikus, így ha egy adott erdőben egymást érik a fajtársak, akkor gyakorlatilag az egész erdő ki van téve ugyanannak a kártevőnek, mint pl. egy elegyetlen tölgyes a tölgyfára specializálódott gyapjas lepkének. Ellenben ha az erdőalkotó fák sorát itt-ott megtörik az elegy-fajok és marad hely a különböző cserjéknek, akkor már nem csak a fizikai távolság tudja megnehezíteni az adott probléma terjedését, de az erdő nagyobb eséllyel ad otthont a támadó rovarok természetes ellenségeinek is. És már itt is vagyunk a biodiverzitás szükségességénél.

Mesterséges madárodú
Mesterséges madárodú

A XIX. század végén Julius Theodor Christian Ratzeburg megalkotta az erdőhigiénia fogalmát, mellyel kapcsolatban ő úgy gondolta, hogy az erdőkből minden fölösleges dolgot el kell távolítani, így pl. a holtfákat vagy a haszontalannak tekintett cserjéket. Természetesen az évek során erről jócskán megoszlottak a vélemények, viszont a fentiek tükrében már jól látható, hogy azok az erdők, ahol ezen az elven történt a múltban az erdőgazdálkodás, vagy éppen a mesterségesen telepített erdők miért vannak jobban kitéve a kártevőknek.

De mégis mit tehetünk a biodiverzitás javítása érdekében? Egyrészt szükség van holtfákra, méghozzá minél vastagabb, lehetőleg lábon álló holtfákra, melyek táplálékot és lakóhelyet biztosítanak számos állatfajnak. Ennek egy megkérdőjelezhető, ám hatásos módszere a fák gyűrűzése, amely során a fa kérgét egy szélesebb sávban, körbe lehántják, lehetetlenné téve ezzel a víz- és tápanyag szállítását. Ennél barátibb megoldás lehet az odvas fák pótlására pl. a mesterséges madárodú.

Továbbá szükség lehet a kisebb-nagyobb állóvizek kialakítására is, melyeket a kidőlt fák sok esetben természetesen hoznak létre, élőhelyet biztosítva a vízben vagy vízhez közel élő növényeknek és állatoknak egyaránt. Utolsóként pedig a szerkezeti változatosságot említenénk, melyről már volt ugyan szó, de az elegy fafajok és cserjék nem csak a biodiverzitást segítik elő, hanem a viharokkal szemben is nagyobb ellenállást tesznek lehetővé: pl. a sűrű erdővédő sávok vagy a fenyők között elhelyezkedő lombos fák is mérsékelhetik a szél által okozott károkat.

Röviden összefoglalva: minél nagyobb a fajok sokszínűsége egy élőhelyen, annál kiegyensúlyozottabban tud működni az adott ökoszisztéma. És mi más lehetne a célunk ebben a kibillent világban?

 

 

A bejegyzés dr. Csóka György, az ERTI Erdővédelmi Osztály tudományos tanácsadójának 2021.10.07-én, a NAK online fórumán „A klímaváltozás erdészeti, erdővédelmi vonatkozásai” témában elhangzott előadása nyomán készült. A kapcsolódó cikket az alábbi linkre kattintva is elolvashatjátok: https://www.oee.hu/hirek/agazati-szakmai/nak-online-forumsorozat

 

ERDŐ ÉS KLÍMA

Az erdő és a klíma kapcsolatát két oldalról is megközelíthetjük. Egyrészt az erdők képesek befolyásolni a helyi klímát, hiszen sokkal több vizet tudnak felvenni és tárolni, mint az erdőtlen területek. A gyökerek megkötik a földet annyira, hogy a lombkorona által már csillapított esőcseppek kevésbé tudják kimosni, és emellett humuszban gazdag talajt hoznak létre, mely a zárt lombkorona árnyékában, széltől védve sokkal lassabban szárad, így a növények nagyobb vízmennyiséget tudnak magukba szívni, a maradék nedvesség pedig a föld mélyebb rétegeiben is el tud raktározódni. Majd a fák folyamatos párologtatása során a víz visszakerül a légkörbe, ezzel elősegítve a felhőképződést. Egy mondatban összefoglalva: az erdők helyi szinten hűvösebb, párásabb klímát tudnak teremteni.

Más kérdés, hogy pl. hazai erdeink hogyan reagálnak a klímaváltozásra. A globális felmelegedéssel párhuzamosan fokozatosan változnak a klímaosztályok, (melyekről ERDŐMŰVELÉS – ERDŐTELEPÍTÉS bejegyzésünkben már részletesebben is írtunk,) és ennek következtében változnak az erdőtípusok is. Ahogy a bükkösök egyre kisebb területekre húzódnak vissza, úgy veszik át a helyüket a gyertyános-tölgyesek, melyek helyén pedig cseres-kocsánytalan tölgyesek jelennek meg, és így tovább.

Ez azonban további problémákat von maga után, ugyanis ezzel együtt az erdők hozama, azaz lényegében a szén-dioxid megkötő képessége is csökken, ráadásul ha az alföldi erdős sztyepp klímából végül csak a sztyepp marad, és az erdők csökkenése mellett a fakitermelés mértéke nem változik, akkor az erdők alatt, a földben elraktározott, megkötött CO₂ egyre nagyobb mértékben szabadul fel.

Mégis mit lehet tenni ez ellen? A faültetések mennyiségi nézőpontja mellett mindenképpen szükség lenne minőségi fatermesztésre, amely nem rövidtávú felhasználásra szánt fák telepítését, hanem hosszútávú, jövőnkbe való befektetést jelentene pl. több szén-dioxid megkötésére képes fafajok vagy idősebb fák előnyben részesítésével, ugyanis az öregebb példányok – természetesen fajtól függően –, de általában több szenet képesek éves szinten beépíteni, mint fiatalabb társaik. Még amellett is ez jellemző, hogy a légkör trágyázó hatása miatt manapság kifejezetten felgyorsult a növények növekedése, így a keletkező biomassza mennyisége. A fa- és erdőtelepítéseknél a biodiverzitást is figyelembe kell venni, mely kérdésre részletesebben következő bejegyzésünkben térnénk ki. Továbbá természetesen a kibocsátott CO₂ mennyiségének csökkentése a cél, melyhez akár a biomassza energetikai célú felhasználásával, akár a természetes anyagokból előállított termékek előnyben részesítésével is hozzájárulhatunk.

 

Felhasznált irodalom:

Peter Wohlleben: A fák titkos élete, Park Könyvkiadó, 2016, Budapest, fordította: Balázs István

Továbbá dr. Führer Ernő, a Soproni Egyetem magántanárának 2021.10.07-én, a NAK online fórumán elhangzott előadása „A klímaváltozás erdészeti, erdővédelmi vonatkozásai” témában. A kapcsolódó cikket az alábbi linkre kattintva is elolvashatjátok: https://www.oee.hu/hirek/agazati-szakmai/nak-online-forumsorozat

error: Content is protected !!