FAHORDÁS RÉGEN

FAVÁGÁS RÉGEN című bejegyzésünkben arról írtunk, hogy régen hogyan zajlott a fakitermelés, most pedig témánkat a fa szállításával fogjuk folytatni. Már említettük, hogy a favágók sokszor magáért a fáért vagy annak egy bizonyos hányadáért dolgoztak, de munkadíj mellett sok esetben vihettek haza gallyfát is. Nem csak ők, hanem többek között a közös erdők tagjai és a fuvarosok is mind-mind azon munkálkodtak, hogy a lehető legtöbb faanyagot el tudják hordani. Korunkkal ellentétben a régi időkben bizony nem számított lopásnak az, ha az ember különböző praktikákkal több tűzifát hozott el az erdőről, mint amennyi őt illette.

Sőt, a szegényebb családok leginkább a száraz gallyak összegyűjtése révén jutottak csak tűzifához. Míg a közbirtokossági erdőkben ezt mindenki szabadon megtehette, az uradalmi erdőkben legfeljebb külön engedéllyel lehetett csak fát szedni. Ez a munka általában az asszonyokra vagy az idősebb férfiakra maradt, akik nem ritkán csapatostól járták az erdőt, és a gallyakat összekötve vagy ponyvába tekerve a hátukon vitték haza. Jellegzetes fahordó eszközeiket hívták többek között bazárkának, hátyinak vagy krosnyának. És bár a különböző favágó eszközök, mint a balta és a fűrész használata tilos volt, ezek kicsi változatait mindenféle leleményes módon elrejtették a ruhájuk vagy a felszerelésük közé.

A leleményesség azután sem ért véget, hogy a fát az udvarba hordták. Az erdőjoggal rendelkezők az ölfát jórészt tovább értékesítették, míg maguk gallyfával és fahulladékkal fűtöttek. Sőt, léteztek ún. cimborasági fűrészek, ahol a faanyagot feldolgozták, majd aztán építőanyagként vitték a fában szegényebb területekre.

Az ölfát az udvarban kalitkába rakták, egymáson keresztbe fektetve, amely körülbelül 2 erdei méternek felelt meg. A gallyfát pedig a favágató (tuskó és fűrészbak) mellett halmozták fel. Az udvarokon tehát már jól látszott az, hogy mennyire tehetős a ház ura.

A fogattal rendelkező gazdák amikor épp nem volt mezőgazdasági munka, fafuvarozást is vállaltak. Ez magát a közelítést is jelentette, azaz a kivágott fa eljuttatását egy útmenti rakodóig – erről előző bejegyzésünkben bővebben is írtunk. De az élelmesebbek bárcát váltottak, azaz tűzifát vásároltak, melyet aztán a városokban és az alföldi területeken nagy haszonnal továbbadtak.

Az ölfát szállító kocsit hívták karfás kocsinak, bérfás szekérnek vagy oldalas kocsinak is, erre nagyjából két köbméter fát raktak fel, majd lánc és csatló segítségével rögzítették. A rönkfát nyitott, oldal nélküli szekéren (pőre-kocsin, négy keréken) vitték. Ilyenkor a tengelyek közötti távolságot hosszi nyújtóval megtoldották, de sokszor a két tengelyt már mindjárt a rönkökhöz csatolták. A nagy súlyt olykor különböző módszerekkel fékezni kellett, lejtőn lefele pl. kerékkötéssel vagy egy rönk utána kötésével oldották ezt meg, jeges úton pedig pokrócot tettek a kerék alá. De télen gyakran használtak szánt is, mely mind az ölfa, mind a rönkfa szállítására alkalmas volt.

Következő bejegyzésünkben folytatjuk a kitekintést a régebbi korok erdei munkálataira.

 

 

Felhasznált irodalom:

Magyar Néprajz II. Gazdálkodás – Fahordás, fuvarozás

https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/MagyarNeprajz-magyar-neprajz-2/ii-gazdalkodas-4/paraszti-gazdalkodas-378/erdogazdalkodas-3CD/erdei-munkak-422/fahordas-fuvarozas-446/