Az erdőtelepítés és az erdőfelújítás után elérkeztünk az erdőművelés harmadik állomásához, az állományneveléshez, mely az erdőállomány egyes fejlődési szakaszaiban elvégzett műveleteket foglalja magában.
CSEMETÉS (1-5 év)
Csemeteápolás során a csemetéket legalább évente egyszer meg kell kapálni és a körülötte lévő gyomokat is el kell távolítani. A sorközök művelését lehet géppel végezni, de a csemete körüli munkák kézi munkát igényelnek. A természetes újulatokban a gyomtalanítást sarlózással szokták végezni. Ezt a műveletet lehetőség szerint tavasz végére vagy nyár elejére érdemes időzíteni, hogy a csemeték a tenyészidejük alatt több vízhez és tápanyaghoz tudjanak jutni, és ha szükség van rá, ősszel is meg kell ismételni.
FIATALOS (5-10 év)
A már megerősödött csemeték, azaz a fiatalos felszabadító tisztításának célja, hogy a nem kívánatos növények eltávolításával a főfaj egyedeinek kedvező körülményeket teremtsenek. Ez a munka leginkább kora tavasszal, de szükség esetén bármikor elvégezhető.
A káros vagy beteg növényzeten kívül a gyorsan növő gyomfákat vagy a főfajt veszélyeztető egyéb fafajokat szokták ilyenkor kivágni. Ilyenkor egyúttal a sarjak egy szálra metszését is elvégzik, és az ún. böhöncök nagy része is kivágásra kerül. Böhöncnek fajtól függetlenül azokat a fákat nevezik, melyek kedvező körülményeik miatt előnyre tettek szert, így a későbbiekben a többiek fölé kerekednének, a hely bősége miatt pedig oldalsó irányba is terebélyesednének, azaz nem ágtiszta, göcsmentes, egyenes növésű, műszaki szempontból értékes fává érnének.
Adott esetben az erősebb oldalágakat nyeséssel is el lehet távolítani, mert a későbbiekben úgyis el fognak korhadni, amivel a törzs korhadását is veszélyeztetik. A fák ugyanis fiatalabb korukban a magasságuk felééig, később a kétharmadáig maguktól feltisztulnak.
Ez után a felszabadító tisztítás után van talán a legtöbb veszélynek kitéve az újulat, ezért teljesen megritkítani sem szabad mindaddig, amíg a fiatalos „ki nem nő a szarvas szája alól” és össze nem záródik a lombkoronája.
SŰRŰSÉG (10-15 év)
Amikor megindul a fák közötti versengés, felgyorsul a növekedésük, és elkezd záródni az állomány, már sűrűségről beszélhetünk.
Az elegyarány-szabályozó tisztításnál továbbra is fő fajok előnyben részesítése a cél, ezért úgy kell kialakítani az állományszerkezetet, hogy összezáródáskor a főfaj koronái legyenek a legmagasabban, így főleg a gyorsabban növő elegyfajok kerülnek ilyenkor kivágásra. Ezen a ponton kell eldönteni, hogy az egyes fafajok milyen arányban legyenek jelen az adott erdőben. Tölgyesek esetében a 70-80%-os tölgyarány az ideális, ehhez képes csereseknél pl. sokkal több elegyfát szoktak meghagyni az értékesebb fák közül, a bükkösöknek pedig igazából nem is lenne szüksége elegyfajokra.
Fenyő-elegyes lomberdők esetében, mivel a fenyők alakja és tűleveleinek felülete is eltér lombhullató társaikétól, legjobban akkor tudnak fejlődni, ha lombfelületük súlypontja egyforma magasságba kerül a többi fáéval, azaz a fenyők csúcsa 1-2 méterrel a lombos fák fölé emelkedik.
Túl sűrű állománynál a ritkítást is meg kell kezdeni. Persze a természet is végzi a dolgát és a lemaradt egyedek előbb-utóbb maguktól is elpusztulnak, de ha túl sűrű a fiatalos, az hosszú és vékony, illetve kevésbé ellenálló fákat fog eredményezni. Nem könnyű eltalálni azt a sűrűséget, amikor a fák egyenként akkora helyet kapnak, hogy a törzsük meg tudjon erősödni, viszont a koronájuk zárva maradjon, és fény hiányában ne növesszenek oldalágakat.
Az erdő szélén azonban sűrűbb, kisebb fákból és cserjékből álló zárt állományszegélyt szoktak kialakítani, amely védelmet nyújt az állomány számára.
VÉKONY RUDAS (15-25 év)
A tisztító munkákat a lassan növő fák kb. 25 éves koráig vagy 10-12 méteres magasságáig 2-5 évente meg kell ismételni, de a többszöri kisebb mértékű beavatkozás kevésbé zavarja az ökoszisztémát, mint a drasztikus változtatások.
Mesterségesen telepített tág hálózatokban nincs is feltétlenül szükség tisztító beavatkozásra, ebben az esetben a törzseket nyeséssel szokták megtisztítani az oldalágaktól.
RUDAS ERDŐ (25-45 év)
A tisztító munkák befejeztével, amikor az erdő egymástól jól elkülönülő szintjeivel már átláthatóvá válik, akkor már középkorú, rudas erdőről beszélünk. Ekkor kerül sor a műszakilag legértékesebb, ún. javafák kiválasztására, melyek a véghasználati állományt fogják alkotni. A javafák jellemzői, hogy az átlagnál magasabbak, jó növekedésűek, egészségesek, egyenes a törzsük és sudaras vagy csokros törzselágazásúak. Ezekből a kiválasztást követően legalább hektáronként ezer darabra van szükség ahhoz, hogy az erdő idős korára is megfelelő mennyiség maradjon belőlük.
A középkorú erdőben a nevelési céllal végzett kivágásokat gyérítésnek nevezik. A törzskiválasztó gyérítés során azokat a fákat kell kivágni, melyek akadályozzák a javafákat a növésben. Ezt a műveletet 2-3 alkalommal kell elvégezni.
Ilyenkor szokták elkezdeni az alsó lombkoronaszint kialakítását is.
SZÁLAS ERDŐ (45-100 év)
A középkorú erdőt, melynek fái már inkább vastagodnak, mint magasra nőnek, és elkezdenek termőre fordulni, szálas erdőnek nevezik. Az itt végzett növedékfokozó gyérítés a fák vastagsági növekedését segíti elő. Erre a lassú növésű állomány esetében általában 2-3 alkalommal kerül sor, utoljára a vágásérettség előtt kb. 20 évvel. Itt már a következő újulatra is gondolni kell, és azokat a fákat is érdemes eltávolítani, melyeket felújításkor kevésbé szeretnének megtartani – ezek általában a könnyen és gyorsan, szárnyas maggal szaporodó fafajták, mint pl. a gyertyán, a kőris és a juhar.
A rövidebb vágáskorú fafajoknál természetesen gyérítésre is kevesebbszer van szükség, mint pl. az akác vagy a nyár esetében.
A gyérítés során kitermelt faanyag már értékes, ipari felhasználásra is alkalmas lehet. Hogy hogyan működik maga a fakitermelés, arról már írtunk ERDŐHASZNÁLAT, FAKITERMELÉS AVAGY HOGY KÉSZÜL A TŰZIFA című bejegyzésünkben.
LÁBAS ERDŐ (100- év)
Az állománynevelés vége felé, a már megöregedett erdőt lábas erdőnek szokták nevezni, mely szépen lassan megérik a véghasználatra. A telepítéstől vagy felújítástól számítva 100 vagy akár több év is eltelhet idáig, ha a lassan növő fafajtákat nézzük, így a most kitermelt faanyag bőven az elődök szakértelmét és gondozását tükrözi.
Legtöbbször tarvágással vagy felújító vágással ér véget az idős fák története. Ennél kevésbé drasztikus, bár nehezebben kivitelezhető megoldás a szálaló gazdálkodás, mely egy teljesen vegyes korú erdő folyamatos, kismértékű formálását jelenti. Ez a módszer inkább fenyvesekben vagy mezővédő erdősávokban használható sikerrel.
Felhasznált szakirodalom:
Reményfy László – Reményfy Lászlóné: Erdőművelés, Erdőgazdák új könyve, Mezőgazda kiadó, Budapest, 1999, szerkesztette: Pápai Gábor