Az erdőművelés témakörébe tartozik gyakorlatilag minden, ami a fák csemetekorától a kivágásukig tart. Ez a több évtizedet felölelő munka szakértelmet és körültekintést igényel, célja, hogy az erdő minél több értékes faanyagot és mellékterméket adjon, a környezetvédelmi és üdülési kritériumoknak megfeleljen, és mindenek felett az, hogy az erdő fennmaradjon.
A kitermelés minden esetben a tartamosság elvét kell, hogy kövesse, mely szerint évente csak annyi faanyagot lehet kivágni, amennyi az erdő évi növekedése. Természetesen a kivágott állományok helyett folyamatosan újakat kell telepíteni, de szem előtt kell tartani azt is, hogy az erdő minősége ne romoljon, a talajt ne hagyjuk lepusztulni, a növényevő vadállomány ne legyen nagyobb, mint az erdő tűrőképessége, és mindemellett az erdei életközösség ne szenvedjen károkat.
Az erdőművelés legfontosabb területei az erdőtelepítés, az erdőfelújítás és az állománynevelés. Ezeket három egymást követő bejegyzésben fogjuk egy kicsit részletesebben is bemutatni.
ERDŐTELEPÍTÉS
Első lépésként a talaj vizsgálatára van szükség, mely talajgödör ásásával a helyszínen, majd az innen vett minták laboratóriumi elemzésével történik. A fafajok kiválasztása során figyelembe kell venni a termőhelyi és éghajlati adottságokat, majd a fafajnak leginkább megfelelő szaporítóanyagot kell választani. Fontos, hogy a fő fafaj megfeleljen a termőhelynek, ezeket lehet elegyíteni hasonló növekedésű vagy vágásérettségű fajokkal, melyekről tudni lehet, hogy jól kiegészítik az erdőalkotó fákat.
Az Alföldön erdős sztyepp klíma uralkodik, melyek jellemző fafajtái talajtípusonként a következők:
- A száraz, meszes homoktalaj természetes fája pl. a fehér- és a szürkenyár,
- a humuszban gazdag talajoké az akác és az erdeifenyő,
- a mélyebb fekvésű vályogtalajoké a nemes nyár és az akác,
- a szintén mélyebben fekvő kötött talajoké a kocsányos tölgy és a magas kőris,
- a vizes területekre fűz,
- a szikes talajra pedig előkészítés után többek között kocsányos tölgy, vadkörte és amerikai kőris is kerülhet.
Tőle északnyugati irányba és a dombvidékek lábánál jellemző a cseres-kocsánytalan tölgyes klíma:
- A magasabb fekvésű lazább talajok fája pl. a nemes nyár és a hazai nyár,
- a kötöttebb talajoké a kocsányos tölgy, a magas kőris és a mezei szil,
- a mélyebb fekvésű területeké az éger, a hazai nyárak és a füzek,
- a dombvidékek barna erdőtalajain erdeifenyővel érdemes kezdeni, de a kocsánytalan tölgynek is tökéletes,
- a meredek, sekély talajú hegyoldalakon a molyhos tölgy lehet a főfaj,
- a kevésbé kötött talaj pedig az akácnak is megfelelő.
Tovább haladva északnyugati irányba és a hegyoldalakon felfelé a gyertyános-tölgyes klíma következik:
- A barna erdőtalajok legértékesebb fája a kocsánytalan tölgy, és őt követi az erdei fenyő,
- ártereken a kocsányos tölgy és a nyár meghatározó,
- a vizesebb helyek a füzeknek és az égernek,
- a lazább talajok pedig az akácnak kedveznek.
Az északi és magasabb helyeken a hűvös és párás bükk klíma uralkodik:
- Legértékesebb fája egyértelműen a bükk, mely önmagában is zárt erdőt alkot, de elegyíthető pl. vörösfenyővel és hegyi juharral,
- szintén remek erdőalkotó fája ennek a klímának a luc, mely elegyíthető bükkel, vörös- és duglászfenyővel.
Az erdősítést a talaj előkészítése, megmunkálása előzi meg. A gyomok, vagy rosszabb esetben a bozótok, cserjék eltávolítását követően ahol lehet, szántással vagy az altalaj lazításával és a felszín tárcsázásával teszik alkalmassá a talajt a csemeték számára. Homokos területen a szántás fokozza az eróziót, ott inkább csak az altalajlazításra lehet szükség. Lejtős területen sem kell teljes talaj-előkészítést végezni, viszont célszerű vízszintes sávokban kissé befelé lejtő teraszokat létrehozni, vagy tányérokat kialakítani a facsemetéknek, melyeket végül a gyökérzetüknél nagyobb méretű gödrökbe lehet ültetni.
Következő bejegyzésünkben az erdőfelújítás témakörével fogunk foglalkozni:
Felhasznált szakirodalom:
Reményfy László – Reményfy Lászlóné: Erdőművelés, Erdőgazdák új könyve, Mezőgazda kiadó, Budapest, 1999, szerkesztette: Pápai Gábor
