Tudtátok, hogy a természetes életközösséget alkotó (nem telepített) fák gyökereiknél fogva összekapcsolódhatnak ezzel támogatva és akár táplálva egymást? Természetesen nem minden egymás mellett élő fára igaz ez, mert vannak fajok, akik inkább a saját harcukat vívják, mások viszont a közösségben látják túlélési esélyüket, mint pl. a bükkök, a tölgyek és egyes fenyőfélék.
És milyen igazuk van! Hiszen végeredményben a zárt erdőkben élő egyedek sokkal kevésbé vannak kitéve a szélsőséges időjárási körülményeknek, mint a magukban álló fák. Az erdő képes megteremteni a saját mikroklímáját, szabályozni a vízháztartást és egyúttal a levegő páratartalmát.
Amennyiben egy fa legyengül, megbetegszik vagy kidől, úgy a helyén keletkezett lyuk sérülékenyebb pontja lehet az erdőnek, melyen keresztül a viharok nagyobb károkat okozhatnak vagy éppen a napsütés száríthatja a talajt. Tehát jobban megéri, ha a legyengült fát inkább táplálják társai az ínséges időkben. Mindezt megtehetik a gyökereiken keresztül, melyek akár gombafonalak segítségével, akár konkrét összenövéseken keresztül kapcsolódhatnak egymáshoz.
De a gyökerek nem csak a tápanyagok továbbítására alkalmasak, hanem ez a fantasztikus hálózat az információáramlást is biztosítja a fák számára. Veszély (pl. kártevők) esetén ugyanis a fák vegyi úton és elektromos jelek segítségével is figyelmeztetik társaikat, hogy azok fel tudjanak készülni a védekezésre. Ezt a jelenséget „Wood Wide Web”-nek is nevezik.
Felhasznált irodalom:
Peter Wohlleben: A fák titkos élete, Park Könyvkiadó, 2016, Budapest, fordította: Balázs István
Előző bejegyzésünkben a fa hibáit gyűjtöttük össze, most ezt a témát a fa különböző betegségeivel, kártevőivel folytatjuk.
Fabetegségnek a fa szöveti szerkezetének kóros elváltozásait nevezzük, melyek keletkezhetnek növényi és állati kártevők miatt egyaránt, de talán a legtöbb és legnagyobb károkat a farontó gombák okozzák.
Farontó gombák
Ezek a gombák a fejlődésükhöz szükséges szerves anyagokat a fából nyerik, méghozzá úgy, hogy gombafonalaikkal áthatolnak a sejtfalakon és így az enzimeik segítségével le tudják bontani a fa vegyületeit. Mindezt már az élő fában, de a már kitermelt, feldolgozott faanyagban is véghez tudják vinni, amennyiben megfelelő számukra a fa víz- és oxigéntartalma valamint a hőmérséklet.
Taplógombák a fatörzsön
Az okozott károk alapján a gombákat a következő csoportokba tudjuk sorolni:
Felületi elszíneződést okozó gombák (penészgombák) – vizesen tárolt faanyag felületén okoz károkat, de a sérült részeket gyaluval könnyen el lehet távolítani.
Kékülést okozó gombák – a sejtek tartalék tápanyagait élik fel, mellyel csökkentik a fa dinamikus szilárdságát. Magas vízigényük miatt rosttelítettségi határ alatt már nem károsítanak, az elszíneződést ugyan nem lehet eltávolítani, viszont a faanyag ettől függetlenül még felhasználható lesz.
Fülledést okozó gombák – több károsító gombafaj okozza: a fülledés első szakaszában a vágásfelületeken jelennek meg elszíneződések, melyek gyors száradás vagy hőkezelés mellett még nem okoznak szerkezeti problémákat. A második szakaszban a gyengén korhasztó gombák megkezdik a sejtfal vázvegyületeinek lebontását. A fertőzöttséget ezen a ponton még meg lehet szüntetni, de a harmadik szakaszban az erőteljes korhasztó gombák már visszafordíthatatlan károkat, ún. márványosodást okoznak, így a fa műszaki felhasználásra alkalmatlan lesz, sőt már tüzelőnek sem igazán megfelelő.
Korhadást okozó gombák – szintén a sejtfalakat bontják le, a vörös korhadás a cellulózt, míg a fehérkorhadás a lignint bontja le. Legveszélyesebb közülük a könnyező házigomba, mely bármelyik fafajt megtámadja, ráadásul a cellulóz lebontásakor vizet állít elő magának, így szélsőséges körülmények között is sokáig életképes marad.
Járatok a fa kérgén
Állati kártevők
A legkártékonyabbak a farontó rovarok, méghozzá főleg lárva állapotukban. Kisebb problémát jelentenek a magas nedvességet igénylő rovarok, melyek célpontjai az élő vagy a még ki nem száradt fák. Nehezebb dolgunk van azonban azokkal a rovarokkal, melyek a légszáraz fában is boldogan megélnek. Közülük is a legveszélyesebbek a következők:
Kopogóbogár – főként a fedett helyen vagy beltérben tárolt faanyagot kedveli, és nem csak a friss, hanem a több száz éves fába is beköltözik. 3-4 mm hosszú, jellegzetes kopogó hangját percegésnek is szokták hívni.
Szúfélék – nem a fa vegyületeivel táplálkoznak, hanem a gombákkal, melyeket maguk telepítenek be a járataikba. Nagy nedvességigényük miatt legyengült élő fában vagy frissen kivágott kérges fában tudnak csak szaporodni. 1-9 mm hosszúak lehetnek, járataik jellegzetes képet mutatnak: egy főjáratból sok kis leágazó járat nyílik.
Cincérek – leginkább élő fában, főleg fenyőben telepednek meg, a házi cincér viszont a már feldolgozott faanyagot is károsítja. Több cm-es hosszuk miatt járataik is 1-2 cm átmérőjűek lehetnek és a méteres hosszt is elérhetik.
Falisztbogár vagy szijácsbogár – elsősorban a tölgyeket támadja, de más kemény lombos fákban is fellelhető. Kimondottan a száraz faanyagot kedveli, annak szíjácsát károsítja. 3-5 mm hosszú, járatai jellemzően tele vannak rágcsálékkal.
Faanyagvédelem
A védekezés legjobb formája természetesen a megelőző védekezés, mely esetében a következőket kell figyelembe venni:
megfelelő időben kell a kitermelést végezni,
a faanyagot minél hamarabb el kell szállítani,
a hosszabb rönkök esetében kevesebb a könnyen fertőződő vágott felület,
ha lehet, időben fel kell fűrészelni a faanyagot.
Továbbá ezek mellett az alapvető intézkedések mellett a magas nedvességtartalom fenntartásával (pl. locsolás, víz alatti tárolás) vagy épp a felfűrészelt faanyag mesterséges szárításával is meg lehet előzni a problémákat. Az olyan faanyag esetében viszont, amelyet kültérre szánnak, vegyszeres megelőzés is szükséges lehet, pl. gombaölő vagy rovarölő használata.
Amennyiben a fa fertőződik, úgy megszüntető védekezésre, pl. vegyszeres vagy hőkezelésre van szükség, mely megakadályozza a további károsodást és a kártevők szaporodását.
Tűzifa esetében a legjobb megoldás, ha minél hamarabb felkészítjük a fát, azaz felfűrészeljük és felhasogatjuk, majd a kész tüzelőt fedett, de jól szellőző helyen tároljuk.
Felhasznált szakirodalom:
Taskovics Péter: Faipari anyagismeret, Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 2009
ERDŐHASZNÁLAT, FAKITERMELÉS AVAGY HOGY KÉSZÜL A TŰZIFA című bejegyzésünkben már említettük a választékolást vagy hossztolást, mely azt a munkafolyamatot takarja, melynek során eldől, hogy a fa törzsének egyes részeit milyen célra fogják felhasználni. Természetesen minden kivágott fából a lehető legtöbb értékes részt próbálják kinyerni, ami önmagában sem egy könnyű feladat, viszont a fahibák, a kártevők és a különböző betegségek még inkább megnehezítik az erdőgazdálkodó dolgát.
Nézzük is meg, hogy melyek azok a konkrét problémák, melyek miatt kevésbé lesz értékes egy faanyag, vagy ipari felhasználás helyett végül tüzelőként köt ki nálunk.
FAHIBÁK
Villás növés ikerbelűséggel és térgörbeséggel
Már a fa életének során is számos körülmény befolyásolhatja a fa fejlődését. Ilyen lehet a szélsőséges időjárás, a különböző kártevők és a környezetszennyezés is. A kitermelt fa további veszélyeknek van kitéve: a nap és a fagy hatása vagy a faanyaggal táplálkozó szervezetek egyaránt nagy károkat tudnak okozni. Először a fa hibáit vizsgáljuk meg, következő bejegyzésünkben pedig a különböző betegségeire és kártevőire is ki fogunk térni.
Fahibának számít minden olyan rendellenesség, amely eltér a fafajra jellemző alaktól, szerkezettől és egészségi állapottól, ezzel csökkentve a fa felhasználhatóságát és értékét. A hibákat két nagy csoportba, az alaki és a szövetszerkezeti hibák közé tudjuk besorolni.
Alaki hibák
Alaki hibák esetében többnyire olyan problémákról beszélünk, melyek megnehezítik a fa feldolgozását: egyrészt kevesebb hasznos anyagot lehet belőlük kinyerni, másrészt az elmetszett rostok miatt csökken a fa szilárdsága is. Ilyen alaki hibák a következők:
görbeség – a fatörzs lehet síkgörbe vagy térgörbe is,
sudarlósság – amikor a törzstől a csúcs felé haladva túl hirtelen keskenyedik a fa,
villás növés vagy ikerbelűség – amikor egy vezérág helyett kettő vagy több, hasonló vastagságú ág nő, és utóbbi esetében ezek össze is nőnek,
bordás növés vagy ormósság – amikor a fa keresztmetszete nem kör alakú, hanem hullámos vagy fodros,
csavarodott növés – mely történhet csak az egyik vagy mindkét irányba.
Szövetszerkezeti hibák
Szövetszerkezeti hibák következtében fellépő gyakori probléma pl. az, hogy a fa repedésre hajlamos lesz, de csökkenhet a rugalmassága, hajlítószilárdsága is. Az alábbi hibákat sorolhatjuk ide:
Álgeszt a bükkfa keresztmetszetén
külpontosság – amikor a fa bele nem a fa keresztmetszetének középpontjában van,
nyomott fa vagy vaseresség – fenyőfáknál gyakori vagy állandó egyirányú erőhatás miatt alakul ki, (lombos fák esetében enyhébb, a másik oldalon keletkező ún. húzott fa jön létre),
egyenetlen évgyűrűszélesség – amikor a szélsőséges időjárási körülmények következményeként az egymás után következő évgyűrűk szélessége jelentősen eltér,
ággöcs vagy csomó – az oldalágaknak a fatörzs növekedése során benőtt, sötétebb, keményebb része,
csomorosság – egymáshoz közel eső, sok apró tűgöcs, melyek alvórügyek, ágkezdemények benövésekor keletkeznek,
hullámos rostúság – amikor a hosszmetszeten az évgyűrűk lefutása nem egyenes, hanem hullámos,
gyantatáska vagy gyantatömlő – fenyőfáknál a gyantajáratot keresztező, évgyűrűhatáron történő repedés esetén keletkezik,
elgyantásodás – amikor sérülés, gombafertőzés miatt fokozódó gyantatermelődés alakul ki, és átitatja a faanyagot,
álgeszt – gombafertőzés hatására lejátszódó, gesztesedéshez hasonló folyamat eredménye, mely nem követi az évgyűrűk vonalát, és leginkább geszt nélküli és világos gesztű fákon látható.
A témát következő bejegyzésünkben a fa betegségeivel és kártevőivel folytatjuk: A FA BETEGSÉGEI
Felhasznált szakirodalom:
Taskovics Péter: Faipari anyagismeret, Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 2009
Ahhoz, hogy minden évben legyen otthon tűzifánk, tudatos erdőgazdálkodásra van szükség, ahol a gazda a tartamosság elvét követve, több szempontot figyelembe véve választja ki a kivágásra szánt faegyedeket. Az erdőgazdát alapvetően két különböző cél vezérelheti: az előhasználat és a véghasználat. Az előhasználat célja az, hogy a fiatal, vágásra még nem érett állomány fejlődését akadályozó kiszáradt vagy beteg faegyedeket eltávolítsa – ezeket nevelővágásoknak is nevezik. A véghasználat pedig a vágásra érett erdő kitermelése, ahol igyekeznek a lehető legnagyobb arányban értékes faanyagot kinyerni, majd a kitermelés helyén új erdőt telepíteni.
Vágásbecslés
A favágatási terveket minden esetben az illetékes erdőfelügyelőség hagyja jóvá és ellenőrzi. A terv elkészítéséhez szükség van a kitermelendő fatérfogat meghatározására (akkor is, ha a tulajdonos „lábon” adja el a fát, azaz nem ő végzi/végezteti a kitermelést). A fa magasságából, mellmagasságban mért átmérőjéből és fajtájából adott képlet segítségével kiszámítható a fa térfogata. Igen, ez nem kevés méregetést és számolgatást jelent, de szerencsére megfelelő eszközökkel, módszerekkel és különféle segítő táblázatokkal megkönnyíthető ez a munka. A felmérés eredménye még csak a bruttó fatérfogat lesz, mely a kitermelés és anyagmozgatás során keletkező apadékkal, azaz veszteséggel, illetve fajtól függően kéregapadékkal is csökken, így kapjuk meg a nettó térfogatot.
A fa mint nyersanyag
Felhasználás szempontjából két fő típust különböztetünk meg: a tőtől a csúcsig egyenesen futó törzsű fákat, mint a fenyők és a koronában elágazó, lombos fákat. Műszakilag az egyenes törzsűek sokkal jobban használhatók, így sok esetben igyekeznek a lombos fafajokat is ennek a célnak megfelelően nemesíteni. Nem csak az egyenes törzs számít, de a fa annál értékesebb, ha minél hosszabb szakaszon gallytalan, keresztmetszete kör alakú, a bél a kör középpontjával egybeesik és évgyűrűi egyenletesek.
A fa termékek csodálatos rajzolatát az évgyűrűhatárok és a bélsugártükrök alakítják ki. A legszebb színfurnér húr irányú késeléssel állítható elő. Kevésbé szép végeredményt ad az úgynevezett hámozási vagy vakfurnér, amelyet a fa forgatásával, az évgyűrűkkel párhuzamosan fejtenek le.
A fa felépítéséről részletesebben AZ ÉLŐ FA című bejegyzésünkben olvashattok.
Az 5 cm-nél vékonyabb ágakat, gallyakat vékonyfának, az ezeknél vastagabbakat vastagfának nevezzük. A fafajtákat általában három nagy csoportba sorolják:
A keménylombos fafajok fája nehéz és kemény (pl. tölgy, cser, akác, bükk, gyertyán, kőris, dió, szil, juhar, platán)
A lágylombos fafajok fája könnyű és puha (pl. nyár, fűz, hárs, nyír, éger, vadgesztenye)
A fenyők fája pedig lehet könnyű és puha (pl. erdei- vagy borovifenyő, lucfenyő), de nehéz és kemény is (pl. feketefenyő, vörösfenyő, tiszafa)
A faválaszték
Erdei faválaszték tekintetében egy másfajta csoportosításról is beszélhetünk, mely alapján két nagy gyűjtőcsoportot, a szerfa- vagy iparifa és a tűzifaválasztékok csoportját különíthetjük el egymástól. Ipari szempontból a fatörzs legértékesebb része a rönk, azon belül pedig a furnérrönk, mely 30-40 cm-nél vastagabb, így általában a tőrészből kikerülő farész. Erre a célra a legmegfelelőbb fafajták pl. a tölgy, kőris, szil, dió, platán, szelídgesztenye, vadgyümölcsök, bükk, éger, fűz, nyár, nyír, hárs. A vékonyabb fákból többek között gyufaipari rönk, ceruzarönk, fűrészrönk, talpfarönk stb. készülhet. A rönkméretet el nem érő fadarabok szintúgy felhasználhatók ipari célokra, fűrészáru előállítására.
Méretétől függően a tűzifa lehet:
vastag tűzifa: 12 cm-nél vastagabb, 1 m hosszú, hengeres vagy hasított
dorongfa: 6-11 cm vastag, 1 m hosszú, hengeres
botfa: 3-5 cm vastag, 1 m hosszú
ágfa/gallyfa: 5 cm-nél vékonyabb, 1-2 m hosszú
rőzsefa: 3 cm-nél vékonyabb, 1-2 m hosszú
ágtuskó: olyan elágazás, melynek legnagyobb átmérője 40 cm, 1 m hosszú
gyökértuskó: a döntő vágáslap alatti tuskó, 1 méternél rövidebb, hasított
A tűzifa fűtőértéke függ a fa fajtájától és a vastagságától is, így fűtési célokra leginkább a keménylombos fák vastag illetve dorongfái a legmegfelelőbbek. A FA FŰTŐÉRTÉKE című bejegyzésünkben erről a témáról részletesebben is olvashattok.
A megfelelő választék kialakításához érdemes ismerni a fák jellegzetes hibáit is. Ilyenek a teljesség igénye nélkül a göcs, a repedés, a görbeség, a rönkvastagodás, az álgeszt, illetve már kitermelt fa esetében fülledés, barnulás, kékülés és korhadás is előfordulhat, ezek kifejezetten a nem megfelelő tárolás miatt alakulnak ki.
A fakitermelés megtervezése
Mivel az erdőgazda kötelessége megóvni természeti kincseinket, különösen a fajvédelem alatt álló fajokat és a területi védelem alatt álló erdőket, ezért a fakitermelési munkákat a fészkelési és vegetációs időszakon kívülre érdemes ütemeznie. Legideálisabb ezeket télre időzíteni, amikor a munkafolyamatok a legkevésbé bolygatják meg a talajt és roncsolják a talajmenti növényzetet. Emellett fokozottan kell figyelnie a facsemeték megóvására, illetve a fészkes és odvas fákra, melyek lakói ugyanolyan fontosak az erdő egyensúlyának fenntartásában, mint bármelyik más növény vagy állat.
A fakitermelési munkák fokozottan balesetveszélyesek, ezért az Erdészeti Biztonsági Szabályzat ezt egy külön tanfolyamon elsajátított ismeretekhez köti. A fakitermelés megszervezésénél sok szempontot kell figyelembe venni, pl. a dőlésirányt, amelyet a terepviszonyok és az uralkodó szélirány határoznak meg, de sokat számít, hogy teljes erdőrészlet kitermeléséről vagy csak gyérítésről van szó, hogy milyen úton lehet megközelíteni a fákat és hol fogják darabolni, felkészíteni illetve készletezni a faanyagot. Mindegyik esetben az a legfontosabb, hogy a kidöntött fa és a fa környezete egyaránt a lehető legkisebb kárt szenvedje.
A fakitermelés menete
A fakitermelés legveszélyesebb és egyben a legnagyobb szakértelmet és gyakorlatot kívánó része a döntés. A fa kidöntését a gallyazás követi, amelynél a törzs védelme az elsődleges, majd következik a választékolás vagy hossztolás. A cél az, hogy minél értékesebb darabokra osszák fel a fatörzset, amelyhez szükséges a faválasztékok követelményeinek ismerete és nem kevés gyakorlat. A bejelölt fákat ezután feldarabolják. Darabolás során figyelni kell arra, hogy a vágás merőleges legyen a fa hossztengelyére és ne okozzon sérülést a fában.
Végül már csak a felkészítés van hátra, amikor értékesíthető állapotba hozzák a fadarabokat pl. ágcsonkok, ágdudorok göcsözésével. Ilyenkor kerül sor a kérgezésre, a szabványnál vastagabb fadarabok hasítására illetve az úgynevezett „S” kapcsozásra, mely a bélből induló hajszálrepedések szétnyílását akadályozza meg.
Erdei rakodó
A fakitermelés folyamán vagy utána szükség van a kitermelt faanyag pontos számbavételére választékonként és fafajtánként külön vezetve. Rönkök esetében az adatokat a fa bütüjére is felvezetik a rendeltetésének és minőségének jelével együtt. A vastag tűzifát sarangokba rakják és erdei űrméterben jegyzik.
A közelítési munka lényege az, hogy a faanyagot olyan helyre, pl. utak mellé mozgassák, ahonnan a felhasználókhoz további erdőművelési károk nélkül lehessen majd elszállítani. A közelítés végezhető kézzel illetve ló vagy gép segítségével. Természetesen a gépi (traktoros) megoldás a legkevésbé kedvező a növényzet számára, azonban a gazdáknak nincs minden esetben más lehetősége. A készletezés tehát már az utak mentén történik, ezt a helyet rakodónak nevezik. A rönkfát máglyába, a vastag tűzifát sarangba, az ágfát rakatba rakva készletezik.
Az erdőgazda a kitermelésen túl foglalkozhat még különféle fagyártmányok készítésével is. Megfelelő gépekkel és gyakorlattal ez további remek bevételi forrást jelenthet. A fagyártmányok paramétereit szabványok határozzák meg, ezekhez igazodva készülhet pl. gerenda, talpfa, parkettléc, szőlőkaró, ládadeszka stb.
Az erdőhasználat tehát mindezt magába foglalja, a gazdának nagyon sok szempontot figyelembe kell vennie az állomány védelme, saját biztonsága és annak érdekében, hogy minél értékesebb faanyagot tudjon kitermelni. A tűzifa magától értetődően nem a legértékesebb fatörzsekből kerül ki, ellenben a megfelelő minőség biztosítása a tűzifa piacon is elengedhetetlen.
Felhasznált szakirodalom:
Szász Tibor: Erdőhasználat, Erdőgazdák új könyve, Mezőgazda kiadó, Budapest, 1999, szerkesztette: Pápai Gábor
Gencsi Zoltán: Természetvédelem, Erdőgazdák új könyve, Mezőgazda kiadó, Budapest, 1999, szerkesztette: Pápai Gábor
Beszéltünk már a fáról, mint megújuló energiaforrásról, megnéztük az égési folyamatát, a különböző fajok tulajdonságait tűzifaként, de arról, hogy mi is az a növény, amelyet nem csak tüzelésre, de számtalan más módon is felhasználunk, még nem esett szó. Jelen bejegyzésünkben igyekszünk ezt pótolni.
A fa meghatározása
Fának nevezzük azokat a növényeket, amelyek áttelelő rügyei a többi növényhez (pl. cserjékhez, bokrokhoz) képest a legmagasabban helyezkednek el.
Általában 3-4 méternél magasabbak és két részre tagolhatók:
törzsre, mely főágával vagy főágaival a magasba tör, miközben évről-évre vastagabb lesz
koronára, mely igyekszik a rendelkezésére álló teret mindinkább kitölteni
A kis méretű fákat és a nagy méretű bokrokat nehéz egyértelműen elkülöníteni egymástól, így a besorolásban az adott növény rokonságát is figyelembe szokták venni, pl. hiába bokor alakú az almafa, attól még a fák közé sorolják.
A fafajták csoportosítása
A fafajtákat két nagy csoportba sorolhatjuk:
a nyitvatermők levelei leginkább pikkely- vagy tűszerűek
a zárvatermőké pedig nagyok, laposak és gyakran áttetszők
A további csoportosításokat a levelek alakja és színe, a kéreg felülete és színe, valamint a rügy színe alapján szokták kialakítani. A fafajtákat rendkívüli sokszínűség jellemzi, az éghajlati és környezeti tényezőkhöz igazodva különböző túlélési technikákat fejlesztettek ki. Fény felé törő külső jegyeik és belső felépítésük viszont összeköti őket. Nézzük hát meg a fa fontos részeit kicsit közelebbről.
A törzs
A fás rész folyamatosan vastagodik, ahogy sejtjeibe a fa levelei által előállított szerves anyagok épülnek be. Az élettelen kérget lehántva az élő kéregszövetre, a háncsra bukkanunk, melyet a fatesttől egy nagyon vékony, nyálkás réteg, a kambium választ el. A kambium képes a vastagodást eredményező növekedésre, befele fatest-, kifelé háncssejtek keletkeznek benne.
Az élő faszövet (szíjács) hosszirányban futó rostsejtjei végzik a víz és a tápsók szállítását felfelé, a levelek felől pedig a háncsréteg szállítja a kész szerves anyagokat lefelé. A vékony élő rész alatti holt faanyagra (gesztre) mint erős vázra, támasztékra van szüksége a növénynek. Egyes fafajták színes geszttel rendelkeznek, mely ránézésre is elkülönül a szíjácstól, másoknál nincs színbeli különbség, sőt, vannak úgynevezett szíjácsfák, melyeknél nem is alakul ki a geszt. Illetve létezik álgeszt, mely akkor alakul ki, ha a fából védekező reakciót vált ki valamilyen időjárási körülmény vagy gombatámadás – ez jellemzően sötétebb színű és nem követi az évgyűrűk vonalát.
A mi égövünkön télen a növekedés megszakad, így minden évben egy fa- illetve háncsréteg képződik. Mindez jól láthatóan, évgyűrűk formájában jelenik meg a fatörzs keresztmetszetén, és segítségükkel a fa életkorát pontosan meg lehet határozni. De az évgyűrűk nem csak a fa életkorát mutatják meg, hanem az elmúlt évek időjárását, éghajlatát is meg lehet belőle állapítani, vízhiányos években ugyanis alig képződik fatest. A gyorsan növő fafajták és a fiatal fák évgyűrűi sokkal szélesebbek, mint a lassan növő vagy idősebb társaiké.
A simább kérgű fák törzsén és ágain szabad szemmel is látható apró pontok a fa légzőnyílásai. A fatörzs ugyanis az ágakkal és a gyökerekkel együtt lélegzik.
Zselnicemeggy
A levél
A fák levelei a bennük található klorofill segítségével és a Nap energiáját felhasználva szén-dioxidból és vízből szerves anyagokat állítanak elő, miközben oxigént termelnek. Továbbá hatalmas mennyiségű vizet párologtatnak el, hogy a nedvkeringés és így a gyökerek által felszívott ásványi anyagok szállítása folyamatos legyen.
A levelek alapszínét a zöld klorofillszemcsék adják, de más, piros és sárga festékanyagok is megtalálhatók bennük. Amikor a mérsékelt övi fák ősszel lombhullatásra készülnek, a klorofill bomlik le elsőként, így láthatóvá válik a többi szín is. Emellett a fa az értékes tápanyagokat igyekszik visszaszállítani a fatörzsbe, hogy ott el tudja raktározni, és ehhez a visszaszállításhoz szükséges cukor felhalmozódása is okozhat vörös elszíneződést a levelekben. A legtöbb fafaj, így az örökzöldek is évente váltják leveleiket, csak utóbbiak nem egyszerre hullatják le az összeset, így télen-nyáron zöld színben tudnak pompázni.
Az őszi lombhullatás lehetővé teszi a fák számára, hogy nyáron a lehető legnagyobb levélfelülettel rendelkező koronát alakítsanak ki, mivel télen nem kell ezt fenntartaniuk. Északon és a magas hegyekben, ahol az év nagy részében hideg van, az örökzöld fák levelei kisebbek, hogy fenn tudja tartani őket, de mindig készen álljanak, ha jobb idő köszönt rájuk. A délebbi, mediterrán tájakon élő fák pedig a hosszú nyári időszakhoz igazítják lombfelületüket.
Diófa porzós barkái és termős virágai
A virág
A mérsékelt övi fafajok virágai általában nem feltűnőek, sem színükkel, sem méretükkel nem vonzzák a rovarokat, sőt, sokszor alig lehet őket észrevenni, viszont nagy mennyiségű, igen apró virágport termelnek. Mindez azért van, mert a beporzást többnyire a szél végzi. A virágok jellemzően egyivarúak, azaz vagy porzósak vagy termősek, sőt, néhány fafajta (pl. nyárfa) esetében kétlakiak is lehetnek, vagyis az egyik fán csak hímnemű, a másikon pedig csak nőnemű virágok találhatók meg.
Míg nálunk kisebbségben vannak a rovarok által beporzott fafajták (pl. hárs, akác), addig a trópusi erdőkben ez az általános. Így a trópusi fák virágai jórészt nagy méretűek, élénk színűek és könnyen hozzáférhetőek, mert sok esetben a beporzást nem csak a rovarok, hanem más különböző állatfajok is elvégzik.
A mag és a termés
A magoknak akkor van a legnagyobb esélyük a megtelepedésre, ha ki tudnak jutni a zárt lombkoronájú erdőből. A legkönnyebb dolga azoknak a fafajoknak van, melyek magja vagy termése tud repülni, így a szél nagyobb távolságokra is képes eljuttatni őket (ilyenek pl. a nyárfa, a juhar vagy a fenyő). De a nehezebb terméssel rendelkező fáknak is megvan a maguk stratégiája, pl. a kókuszdió úszik a vízen, a bogyókat megeszik a madarak, a bennük lévő magokat pedig ily módon készítik elő a csírázásra, az olajos magvakat a rágcsálók és más emlősök széthordják és a föld alá rejtik, de van olyan fa is, mint a varázsmogyoró, amely képes messzire pattintani termését.
A termések közül nagyon sok tápláló, ízletes és emberi fogyasztásra is alkalmas. Gyümölcsfáink ősei valamikor mind erdei fák voltak, de jelenlegi tulajdonságaikat már a nemesítéseknek köszönhetik.
A nedv
Nem csak a fák gyümölcseit, magvait használjuk fel, sok fa nedve is rendkívül értékes. A cukorjuhar háncsrétegéből például a lombhullatás előtt a levelekből visszaszállított, elraktározott cukrot nyerik ki. De sok fa tartalmaz olyan járatokat, amelyben nyúlós, gumiszerű anyag van, így ha a fa megsérül, ez az anyag kicsordul és a levegővel érintkezve megszilárdul, bezárva ezzel a sebet. Ilyen pl. a brazil kaucsukfa vagy a fenyőfák gyantája.
Amilyen fantasztikusan sokfélék a fák, olyan sokféleképpen tudjuk felhasználni is őket. Nemesített fáink gyümölcsöt adnak, mézelő fáink mézet, fás szárukat építőanyagként, különféle eszközök alapanyagaként és energiaforrásként is felhasználjuk. A későbbiekben a faanyag kitermelésével fogunk bővebben foglalkozni: ERDŐHASZNÁLAT, FAKITERMELÉS AVAGY HOGY KÉSZÜL A TŰZIFA
Felhasznált szakirodalom:
David More – Alastair Fitter: Fák, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1990, fordította: Debreczy Zsolt
Mátyás Csaba: Az erdők nagy képeskönyve, Móra Könyvkiadó, Budapest, 1986, szerkesztő: D. Nagy Éva
error: Content is protected !!
A weboldal cookie-kat (sütiket) használ a felhasználói élmény növelése és statisztikai célokból. A weboldal által használt cookie-k személyes adatgyűjtéséhez hozzájárulok.
Tudtátok, hogy a természetes életközösséget alkotó (nem telepített) fák gyökereiknél fogva összekapcsolódhatnak ezzel támogatva és akár táplálva egymást? Természetesen nem minden egymás mellett élő fára igaz ez, mert vannak fajok, akik inkább a saját harcukat vívják, mások viszont a közösségben látják túlélési esélyüket, mint pl. a bükkök, a tölgyek és egyes fenyőfélék.
A fa termékek csodálatos rajzolatát az évgyűrűhatárok és a bélsugártükrök alakítják ki. A legszebb színfurnér húr irányú késeléssel állítható elő. Kevésbé szép végeredményt ad az úgynevezett hámozási vagy vakfurnér, amelyet a fa forgatásával, az évgyűrűkkel párhuzamosan fejtenek le.
Az élő faszövet (szíjács) hosszirányban futó rostsejtjei végzik a víz és a tápsók szállítását felfelé, a levelek felől pedig a háncsréteg szállítja a kész szerves anyagokat lefelé. A vékony élő rész alatti holt faanyagra (gesztre) mint erős vázra, támasztékra van szüksége a növénynek. Egyes fafajták színes geszttel rendelkeznek, mely ránézésre is elkülönül a szíjácstól, másoknál nincs színbeli különbség, sőt, vannak úgynevezett szíjácsfák, melyeknél nem is alakul ki a geszt. Illetve létezik álgeszt, mely akkor alakul ki, ha a fából védekező reakciót vált ki valamilyen időjárási körülmény vagy gombatámadás – ez jellemzően sötétebb színű és nem követi az évgyűrűk vonalát.
