A fakitermelésről írtunk már korábban is ERDŐHASZNÁLAT, FAKITERMELÉS AVAGY HOGY KÉSZÜL A TŰZIFA című bejegyzésünkben, viszont az ott leírtak inkább csak az utóbbi évtizedek erdőgazdálkodását jellemzik.
A nagyüzemi fakitermelés viszont már a 18. században megjelent, amely szervezést és munkaerőt is jócskán igényelt. Mivel az erdőből származó haszon javát a fakitermelés adta, hogy azt mindinkább ki tudják használni, a tulajdonosok egy idő után már nem maguk végezték a munkálatokat, hanem bérért vagy kitermelt fáért cserébe bérmunkásokat, sőt, komplett brigádokat fogadtak fel.
Favágónak leginkább a szegényebb paraszti réteg tagjai álltak, a fogattal rendelkező kisbirtokosok pedig a fa fuvarozását vállalták. Az erdei munkával bizonyos fokú vándorlás is együtt járt, az igazán jó favágók pedig még nagyobb távolságokat is megtettek. A gyerekeket már 13-14 éves koruktól befogták gallyazásra, és 16-18 évesen már párban is dolgozhattak.
A párban dolgozókat fűrésznek is szokták nevezni valószínűleg a két embert igénylő nagyfűrész után. Ha kettőnél több ember tartozott egy munkacsoportba, akkor őket már sok más elnevezés mellett bandának vagy brigádnak is hívták, melyek létszáma és munkafelosztása vidékenként változott.
A munkaterületet és a favágás típusát (pl. tisztítás, gyérítés, tarvágás – bővebben ERDŐMŰVELÉS – ÁLLOMÁNYNEVELÉS című bejegyzésünkben írtunk róluk) az erdész vagy a munkáltató által kijelölt ember határozta meg. Az ily módon kijelölt parcellákat hívták nyilasnak vagy pagonynak is, azt pedig, hogy melyik csapat melyik területet kapja, sok esetben sorshúzással döntötték el. A kivágással a terület közepétől kifele, emelkedő esetén alulról felfele haladtak.
A döntést hagyományosan fejszével, azaz a baltánál szélesebb, hosszabb élű, 1,5-2 kg-os szerszámmal végezték még a 19. század elején is, holott már Mária Terézia is a fejszénél hatékonyabb fűrész használatát javasolta. Volt, ahol már korábban elterjedt a fűrész, de volt, ahol még jóval később is felárat fizettek a fűrészeseknek a termelékenység érdekében. A 20. század közepéig a 120-200 cm hosszú fűrész volt használatban, majd az 1950-es években az állami erdőgazdaságok már motorfűrészt vagy stílfűrészt alkalmaztak a fák kivágásánál.
A fadöntést úgynevezett hakkolással kezdték, amely során a fa törzsét a dőlés irányában kb. 20-30 cm magasságban V alakban (vastag fa esetében két helyen is) bemetszették. A fűrészelést csak ezután kezdték a fa másik oldalán a hajk felett. Ha szorult a fűrész, segítség gyanánt fa- illetve vaséket vagy jobb híján egy fejszét ütöttek a nyílásba. Amikor aztán megpattant a fa, gyorsan félreálltak és hangos kiáltással figyelmeztettek mindenkit a fa dőlésére – viszont balesetek még így is gyakran történtek.
Sokan hittek abban, hogy a fának lelke van, mások úgy tartották, hogy akit agyonüt a fa, az favágó képében fog kísérteni. Ugyanakkor érdekes megfigyeléseik is voltak, pl. volt, ahol a döntést igyekeztek az újhold utáni második hétre időzíteni, mert az első héten kivágott fát túl vizesnek, a harmadik héten vágottat pedig túl száraznak tartották.
A kidöntött fát aztán baltával gallyazták és fűrésszel darabolták fel a szükséges méretre. Felhasználás szerint a fából lehetett talpfa, bányafa, fűrészáru és tűzifa. A tűzifát általában méterbe vágták – sok esetben a balta nyele vagy teljes hossza volt a mérték. A vastagabb rönköket pedig fel is kellett hasogatni.
A tűzifát végül ölbe vagy erdei méterbe, űrméterbe rakták össze, mely többnyire 1,2 méter magasra rakott 1 m x 1 m alapterületű farakást jelentett, de a mértékegységek területenként változtak. A köbméterben való számolás a 20. század közepétől terjedt el (1 köbméternek 1x1x1,35 méterbe rakott fa felelt meg). A tűzifát hosszú sarangokba is szokták rakni, ahol karókkal jelezték a métereket. A hosszú rönkfát sokszor gallyakkal együtt két karó közé (vagy akár élő fa mellé) halmozták, melyet többek között rakásnak vagy rakatnak is neveztek.
A favágókat többnyire méter vagy öl után fizették, gyérítés esetén szálfánként, de sokszor fanapszámért vagy részért vállalták a munkát. Első esetben ledolgozták a teljes famennyiség árát, második esetben pedig a kivágott fa bizonyos részét kapták munkájukért cserébe. A kapott fát aztán tovább értékesítették.
A favágók olykor a közelítést is vállalták, máskor külön közelítő munkások vagy a szállítók végezték el azt a feladatot, hogy a kivágott fákat egy szállításra alkalmas helyre vigyék, ami sok esetben nem is volt olyan egyszerű. A kisebb fákat kézben, a nagyobbakat vállra vetve vonszolták maguk után, esetleg láncot kötöttek rá vagy rönkvontató szeget ütöttek bele, de használtak szánokat is, és ha lehetett, lóval is vontattak.
Hegyoldalról pedig legurították vagy lecsúsztatták a fákat – utóbbi manőverhez a különböző szánokon és rögtönzött vontató-alkalmatosságokon kívül pl. speciális csúszdát vagy tutajt is készítettek. A csúszda kivájt farönkökből készült, és hogy jobban csússzon, időnként vízzel locsolták vagy olajjal kenték ki. A tutajt egymás mellé fektetett vastag rudak alkották, a rudak szántalp-szerűen felhajlott elejéhez rakoncákat rögzítettek, és karókkal kiékelték. Majd miután felraktak rá 10-12 köbméter fát, kivágták a karókat és útjára eresztették.
Az biztos, hogy nem volt egyszerű egy favágó dolga, sőt, kifejezetten veszélyesnek is mondhatjuk, de talán pont emiatt, területenként, az adott erdőhöz és annak természeti adottságaihoz igazodva annyira sokféle és érdekes megoldást találtak ki a különböző problémák megoldására, hogy akinek van kedve bővebben olvasni minderről, annak ajánljuk felhasznált irodalmunkat, a Magyar Néprajz II. Gazdálkodás ide vonatkozó fejezetét, mely az alábbi linken is elérhető:
Az erdő és a klíma kapcsolatát két oldalról is megközelíthetjük. Egyrészt az erdők képesek befolyásolni a helyi klímát, hiszen sokkal több vizet tudnak felvenni és tárolni, mint az erdőtlen területek. A gyökerek megkötik a földet annyira, hogy a lombkorona által már csillapított esőcseppek kevésbé tudják kimosni, és emellett humuszban gazdag talajt hoznak létre, mely a zárt lombkorona árnyékában, széltől védve sokkal lassabban szárad, így a növények nagyobb vízmennyiséget tudnak magukba szívni, a maradék nedvesség pedig a föld mélyebb rétegeiben is el tud raktározódni. Majd a fák folyamatos párologtatása során a víz visszakerül a légkörbe, ezzel elősegítve a felhőképződést. Egy mondatban összefoglalva: az erdők helyi szinten hűvösebb, párásabb klímát tudnak teremteni.
Ez azonban további problémákat von maga után, ugyanis ezzel együtt az erdők hozama, azaz lényegében a szén-dioxid megkötő képessége is csökken, ráadásul ha az alföldi erdős sztyepp klímából végül csak a sztyepp marad, és az erdők csökkenése mellett a fakitermelés mértéke nem változik, akkor az erdők alatt, a földben elraktározott, megkötött CO₂ egyre nagyobb mértékben szabadul fel.
