A frissen kivágott fa törzsének felét a víz adja. Beszéltünk már arról, hogy mennyire nem szerencsés az, ha nedves fával tüzelünk, de ha más szemszögből vizsgáljuk meg, ez az a víz, amely életben tartja és gyarapítja magát a fát.
A fák ugyanis a minden más tápanyagot jobban tudnak nélkülözni, mint a vizet, mert ez utóbbi az, amely segítségével a fotoszintézis során saját maguknak képesek előállítani a cukrot és egyéb szénhidrátokat.
Ahhoz, hogy a kevésbé csapadékos, meleg nyarakat is átvészeljék, még a tél illetve a tavasz folyamán, azaz főként a vegetációs időszakban minél nagyobb mennyiségű vizet kell felvenniük és elraktározniuk.
Érdekes módon egy alapvetően nagyobb nedvességtartalmú talajon élő fát sokkal inkább megvisel egy szárazabb időszak, mint ugyanennek a fajnak egy domboldalon vagy sziklásabb talajon élő példányát. Az a fa ugyanis, amelyik általában bőségesen el van látva vízzel, nincs hozzászokva ahhoz, hogy raktározzon, hanem a lehető legtöbb vizet szállítja a levelekhez, méretes lombkoronát növesztve ezzel. Így később, szárazság ide vagy oda, a korona követelni fogja a fenntartásához szükséges, jól megszokott vízadagját. Ilyenkor, ha megszakad a vízellátási folyamat, a kiszáradt fatörzsben lévő feszültség repedéseket okozhat, melyek aztán vagy nagyon nehezen vagy soha többé nem tudnak már begyógyulni.
A fák legnagyobb szerencséje viszont az, hogy képesek tanulni az efféle hibáikból, tehát az a fa, amelyiknek már meg kellett küzdenie a vízhiánnyal, a későbbiekben akármilyen nagy mennyiségű víz is áll majd a rendelkezésére, akkor sem fogja egyszerre mindet felhasználni.
Azt, hogy mégis hogy képesek a növények az efféle tapasztalati tanulásra, laboratóriumi körülmények között mimózán vizsgálták. Dr. Monica Gagliano kutatásából kiderül, hogy a mimóza a rá jellemző védelmi reakciót (a levelek gyors összecsukódása valamilyen fizikai hatásra) képes volt elhagyni abban az esetben, amikor rendszeresen vizet csöpögtettek a leveleire. Ráadásul a vizsgált növények még hetekkel később is emlékeztek arra, hogy ezek a vízcseppek nem jelentenek számukra veszélyt.
Persze az, hogy minden faj képes-e hasonló tanulási folyamatra, még talány, de legalább ugyanekkora kérdés az, hogy a fák hogyan képesek a víz felszállítására a lombkorona magasságába. Ezt egyrészt a kapillárishatással magyarázzák (amely egy pohár víznél is megfigyelhető: a víz valamennyire felkúszik a pohár oldalán), viszont ezzel akármilyen keskeny átmérőjű vezeték esetében is csak maximum 1 méter magasra szállítható fel a folyadék. A másik magyarázat a párologtatás lenne, amely magasba emelő szívó hatással jár, viszont ez csak a levelekkel borított fákra lenne igaz, márpedig a lombfakadás előtt is nagy mennyiségű vízmozgatás figyelhető meg. Felmerülhet ötletként az ozmózis is, viszont az csak a levelek és gyökerek esetében működne. Ráadásul újabb kutatások során a fatörzsekben morajlás hallatszódott éjszaka (amikor nincs fotoszintézis és minimális a párologtatás, tehát gyakorlatilag áll a víz a vezetékekben). Feltételezték, hogy mindezt apró CO2 buborékok képződése okozza, viszont ha ez igaz, akkor a meg-megszakadó vízoszlop megcáfolja az összes eddigi magyarázatot.
Ebből is látszik, hogy a fák sokkal összetettebb élőlények annál, mint ahogy azt első látásra gondolnánk róluk, hiszen nem csak kommunikációs és tanulási készségeik maradnak jórészt rejtve előlünk, de még csak azt sem tudjuk megmagyarázni, hogy miként működik az az alapvető élettani jelenség, melynek során a gyökerektől a törzsön át a levelekhez szállítják a vizet.
Felhasznált irodalom:
Peter Wohlleben: A fák titkos élete, Park Könyvkiadó, 2016, Budapest, fordította: Balázs István
Valószínűleg mindenki felfigyelt már a virágzó fák édes illatára. Főleg azokra a fákra jellemző ez, melyek nem a szél útján, hanem a rovarok segítségével tudnak megtermékenyülni. A rovarokat azonban oda kell vonzani, ezért a fák olyan illatanyagokat termelnek és árasztanak magukból, mely pontosan azokat a fajokat vonzza, melyek, tökéletesen alkalmasak a virágok beporzására. Ráadásul a virágok színe és mérete sem mindegy: a fa először a nagyobb, színesebb, látványosabb porzós virágokra hívja fel a figyelmet, így a kissé jelentéktelenebb termős virágai a nektárvadászat végére maradnak.
Tudtátok, hogy a természetes életközösséget alkotó (nem telepített) fák gyökereiknél fogva összekapcsolódhatnak ezzel támogatva és akár táplálva egymást? Természetesen nem minden egymás mellett élő fára igaz ez, mert vannak fajok, akik inkább a saját harcukat vívják, mások viszont a közösségben látják túlélési esélyüket, mint pl. a bükkök, a tölgyek és egyes fenyőfélék.
Valószínűleg nem kell nagyon részleteznünk az hulladék környezetkárosító hatását, ugyanis amennyiben az nem az erre a célra kialakított helyre kerül, hanem pl. utak, erdők vagy éppen túraútvonalak, tűzrakóhelyek mentén gyűlik fel, a benne található különböző anyagok balesetveszélyesek és/vagy mérgezőek lehetnek az élővilágra. Lebomlásuk folyamán pedig az olyan káros anyagok, mint pl. a mikroműanyagok bekerülve a természet körforgásába, azaz a talajon vagy vízen keresztül az organikus szervezetekbe, hosszú távon még több problémát okozhatnak.